Tisztázó viták kellenek

Mellár Tamás gazdaságpolitikát kritizáló érvelésével (MN, augusztus 26.) lényegében egyetértek, néhány megjegyzéssel azonban szeretném kiegészíteni. Mindenekelőtt rámutatnék, hogy a Nemzetgazdasági Minisztériumnak vagy más helyütt Matolcsy Györgynek tulajdonított politika tulajdonképpen nem más, mint az egész euroatlanti térségben uralkodó neoliberális gazdaságfilozófia magyar változata. Rögtön hozzátenném, hogy e politika mögött nem Matolcsy Györgyöt kell keresni, aki személy szerint sokkal inkább egy keynesiánus, mintsem neoliberális közgazdász, hanem másokat, akik esetleg kevésbé látszanak a kormányzati struktúrában, de befolyásuk esetleg nagyobb, mint Matolcsyé.
Mellár Tamás is említi, hogy itt egy kínálati politikáról van szó, amely egy, az adócsökkentés gazdaságélénkítő hatását hangsúlyozó gazdaságfilozófia. A kínálati közgazdaságtan fő képviselője Arthur Laffer, aki 1981 és 1989 között a Reagan-kormányzat gazdasági tanácsadó testületének tagja volt, és nevéhez fűződik az a kínálat oldali adócsökkentés, amely az Egyesült Államok ma már közismert nagyságrendű eladósodásához vezetett. Az egykulcsos adó gondolata viszont Milton Friedmantól származik, aki még 1960-ban vetette fel ezt az ötletet, de nyugaton nem vették komolyan, és ott még most is, számos adócsökkentés után, megmaradt a személyi jövedelemadó meglehetősen progresszív jellege a felső jövedelmi sávok 40-50 százalékos adókulcsaival. Ezzel szemben a neofita, újkapitalista országok – élükön Észtországgal – a rendszerváltáskor idesereglő nyugati liberális közgazdászok, mindenek előtt Jeffry Sachs hatására, az egykulcsos adót egymás után bevezették. Nálunk az egykulcsos adó fő szószólója Varga Mihály volt, mint ahogy azt az MTI 2009. szeptember 26-i közleménye is jelzi: „A költségvetési kiadások kontrollja és 45 százalékos GDP-újraelosztási arány mellett bevezethető az egykulcsos adó, amelynek már alacsonyabbnak kell lennie a Fidesz-kormány által tervezett 21-22 százaléknál” – jelentette ki Varga Mihály, a Fidesz alelnöke, volt pénzügyminiszter a 47. közgazdász-vándorgyűlésen szombaton Zalakaroson.
Az egykulcsos, 16 százalékos személyi jövedelemadó hatalmas gazdaságpolitikai hiba volt, mert (különböző becslések szerint) 500–900 milliárd forint esett ki a költségvetés bevételeiből, amelynek hiánya az elkövetkező években fogja igazán éreztetni hatását. Az összeg nagyságát azzal lehet érzékeltetni, hogy (egyes becslések szerint) 100 milliárdból meg lehetett volna oldani az egészségügyi ágazat legégetőbb problémáit, az meg a magam számítása, hogy egy másik 100 milliárdból százezer munkahelyet lehetett volna létesíteni. Ugyanis ha egy ember havi nyolcvanezer forint nettó fizetést kap, akkor ez évente nagyjából egymillió, tehát százmilliárdból százezer ember foglalkoztatható. A maradék jó lett volna, mondjuk, a kis- és középvállalkozások, az oktatás és egyebek támogatására, illetve korszerűsítésére, és a Fidesz simán nyeri a következő választásokat, így azonban a helyzet legalábbis kétesélyes.
Mellár Tamás lényegében keynesiánus alapon kritizálja a jelenleg érvényesülő gazdaságpolitikát, de ennél erőteljesebb Matolcsy liberális kritikája, amelynek egyik példája Chikán Attilának az Origo számára adott interjúja (Matolcsy politikája tankönyvszerűen megvalósíthatatlan – interjú Chikán Attilával, augusztus 22.)
Mielőtt azonban Chikán kritikájára rátérnék, a közgazdasági vitákban nem jártas olvasó számára el kell magyarázni, hogy a gazdasági fejlődés bonyolult társadalmi jelenség, és nem lehet világos ok-okozati összefüggéseket találni, és kísérleteket sem lehet végezni, mint a fizikában. Ezért a közgazdászoknak a gazdaság működéséről alkotott nézetei jórészt nem bizonyítható feltételezések, vagyis a közgazdaságtan lényegében hittan; a közgazdászok hitvitákat folytatnak egymással. Ugyanakkor az egyes közgazdasági elméletek vagy paradigmák más és más társadalmi rétegeket preferálnak, vagyis másképp osztják el a jövedelmet, tehát a közgazdasági nézetek mögött részben erőteljes érdekek, részben értékrendek húzódnak meg. Az egykulcsos adó például egyértelműen a gazdag üzleti és politikai elit érdeke. Az a hit viszont, hogy fellendíti a gazdaságot, a valóságban tévhitnek bizonyult.
És most vissza Chikán Matolcsyt érintő kritikájához. Egyetértve azzal, hogy Matolcsy ígéretei a várható gazdasági növekedésről messze túlzottak voltak, az egykulcsos adó és a belső kereslet élénkítése kérdésében már más a véleményem. S itt válik el az egyszerűsítve keynesiánusnak nevezett és neoliberális alapokról mondott kritika. Chikán szerint az egykulcsos adórendszer működőképes lehet, de rossz helyen van a súlypontja, vagyis a feladat a jó súlypont kialakítása és nem a progresszív jövedelemadózás visszaállítása, mint például Mellár javaslatánál. Chikán kritikájának másik állítása – s talán ez a súlyosabb –, hogy Matolcsy élénkíteni akarja a belföldi keresletet, és „ez egy olyan kis, nyitott gazdaság esetén, mint a magyar, szinte tankönyvszerűen megvalósíthatatlan”. Ez egy régi vita. Itt a neoliberális tankönyvekkel van a baj. Lehet ugyanis élénkíteni a belső gazdaságot, különösen, ha kihasználatlan kapacitások vannak, csak arra kell ügyelni, hogy az élénkítés ne rontsa a fizetési mérleget, ezt pedig megfelelő intézkedésekkel el lehet érni.
Mint látható, a kormánypolitikát vagy Matolcsyt bíráló nézetek csöppet sem koherensek, legalább két, filozófiájában, értékrendjében lényegesen különböző alapról származnak, és természetesen más és más gazdaságpolitikák irányába mutatnak. Ebben a helyzetben én a legfontosabbnak a tisztázó vitákat tartanám. Igaza van Chikánnak, hogy a Fidesznél nincs fogadókészség külső vélemények meghallgatására – ezt magam is tapasztaltam. Valaha, még mielőtt az első Orbán-kormányban miniszter lett volna, Matolcsy Növekedéskutató Intézetének anyagai alapján rendszeresen szervezett széles körű (40-50 fő részvételével) szakmai vitákat. E vitáknak két előnyük volt. Egyrészt össze lehetett gyűjteni mindazt, amit egy adott témáról a hazai szakemberek tudtak, másrészt e szakértőknek megadta azt a jó érzést, hogy legalább szakmai körben elmondhatták véleményüket. Megítélésem szerint ezt a gyakorlatot fel kell újítani. Még akkor is, ha a nézetek –a vallott gazdaságfilozófiáknak megfelelően – divergálnak, a szakmai viták feltárnák a legfontosabb problémákat, és fel lehetne becsülni az egyes alternatívák várható társadalmi és gazdasági hatásait.
Persze ezekben a vitákban én nem vagyok semleges. Látnunk kell, hogy az elmúlt harminc év elegendő bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a neoliberális gazdaságfilozófia nem hozta meg azt a hatékonyságnövekedést, amit hívei ígértek. Erre jó példa, hogy 2000-ben az Európai Unió akkori vezetői egy lisszaboni találkozójukon azt a célt tűzték ki, hogy 2010-re az Európai Uniónak „a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett több és jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson”. E cél megvalósításának legfőbb eszköze a versenyképességet elősegítő strukturális reformok (értsd: a jóléti kiadások lefaragása, a munkafeltételek rontása) és a belső piac kiteljesítése (a szolgáltatások területére) lett volna. Ezzel szemben az eredmény: az elmúlt évtizedben az unió évi átlagos 1,3 százalékos növekedésével a világ leglassabban fejlődő térsége lett, a munkanélküliség magas szintje és a társadalmi feszültségek egyre erőteljesebb kiéleződése mellett.
Valaha a Kádár-rendszer azzal ért el relatív gazdasági sikereket, hogy piacgazdasági reformokkal eltért a térséget jellemző ortodox tervgazdaságtól. Most ennek az ellenkezőjét kellene tenni: némi tervezéssel eltérni az uniót jellemző – sikertelen – ortodox piacgazdaságtól.

A szerző közgazdász

Vitaindító: Mellár Tamás (Válaszút előtt, augusztus 26.)