Shakespeare lebutítva

Úgy tűnik, ismét bebizonyosodott, hogy nagyon szűk ösvény vezet (ha vezet egyáltalán) a kommersztől a magasművészetig és vissza. Nem mintha le akarnánk nézni a szellemi szféra elefántcsonttornyából azt, amit a nagyközönség elandalodva hallgat – ez valóban felesleges sznobizmus lenne.
Azt azonban figyelembe kell venni minden adaptációnál: vannak darabok, amelyeket a szinte biztos nyaktörés kockázata nélkül lehetetlenség a másik kategória Prokrusztész-ágyába fektetni. Vonatkozik ez természetesen a Szentivánéji álomra is, amelyet, úgy tűnik, a jelen esetben sikerre ítélten erőszakolt meg a szerzőgárda. Maga a szöveg még csak Shakespeare-zanzának sem nevezhető, hiszen lényegét az olyan, a betétdalokból kibuggyanó, kizsarolt bölcsességek adják, mint a „Mindenki szerelmes valakibe” vagy a „Hová lesz az emberiség az érzelmek nélkül”, hogy ezeket a Sziámi-féle alapvetéseket idézzük.
A díszlet (Túri Erzsébet munkája) nagyon látványos, akár az előadás. A tárgyak egy része azonban funkciótlan, szerepük kimerül abban, hogy üres érdekességként szolgáljanak. A színpad széleit (talán modern, kissé groteszk puttóként) ki tudja, miért, két roncsautó díszíti, de vannak villanypóznák, megbokrosodott lovakat idéző, zöld fényű biciklik is.
Szakcsinak sikerült mindehhez átlagos tucatmusicalt komponálnia. Az andalító, egy kaptafára pengetett melódiák – a világzenei stílt követve – a magyar nóta és a népzene dallamvilágával keverednek, a tömegjelenetek muzsikája és koreográfiája pedig gyakran a szilveszteri esztrádműsorok fináléját idézi a nyolcvanas évek elejéről. A laikus fül felfedezni vél némi mértékletesen csepegtetett Gershwin- és Sztravinszkij-utánérzést is, nem beszélve egy krimiből ismerősen csengő akkordsorozatról.
A színészek játéka a legjobb szándékkal is csak átlagosnak nevezhető, talán maga a darab sem ad számukra túl sok lehetőséget. Egy idő után megbizonyosodhatunk arról, hogy Shakespeare csupán ürügy, a bárgyú szövegek pedig kitűnően illenének más, hasonszőrű produkciókba. A cselekményt elnyomja a gyakran csak az önmagáért való látvány, a produktum ráadásul nyúlik, mint a rétestészta, az előadás este kilenckor kezdődik, s csak éjfél után ér véget. Az életmentőnek érzett szünet talán enyhít olykor azon az érzeten, hogy a színház börtönné vált. Petőfivel szólva „állni látszék az idő”, hiába nézzük reménykedve, újra és újra a templom óratornyát.
(Szentivánéji álom – worldmusical William Shakespeare nyomán. Szerzők: Szakcsi Lakatos Béla, Müller Péter Sziámi. Rendező: Kerényi Miklós Gábor. Szegedi Szabadtéri Játékok)