Én nem szeretem Dávid Ibolyát

„A megismételt megyei tisztújításon minden támogatóra szükség volt, ezért Jászberényit is megkeresték. A kiskunfélegyházi pártelnök az Indexnek elmondta, hogy maga Dávid Ibolya is felhívta telefonon, és megkérdezte tőle, hogy szereti-e Dávid Ibolyát.”(Index) Igen, az egyetlen fontos kérdés, hogy szeretjük-e Dávid Ibolyát. Megfontoltan kell nyilatkozni ebben a kérdésben, mert elég egy könnyelmű, nyegle válasz, egy pár másodperces habozás vagy egy csodálkozó visszakérdezés, és az ítélet kiszabatik. A helyes, de garanciát persze semmire nem jelentő válasz egyébként: gyors, határozott igen.

Referenciáért Jászberényi Lászlóhoz, a Magyar Demokrata Fórum volt kiskunfélegyházi elnökéhez érdemes fordulnunk, akinek maga Dávid Ibolya tette fel a Kérdést. Jászberényi László ugyan igennel válaszolt, de hiába, mert villámgyorsan kizárták a pártból. Megérdemelte. Mert Dávid Ibolyát nem elég szavakban szeretni, muszáj, hogy kemény tettek sorjázzanak a harsányan pattogó igenek mögött. Jászberényi László pedig hiába szerette az elnök asszonyt, a háttérben valójában ártott az MDF-nek. Az Index internetes portál tudósításából minden kiderül. „Tagfelvételi zűrök, tagjelöltek leszólása, többek között ezzel indokolta az MDF Bács megyei etikai bizottsága, hogy kizárta a párt tagjai közül a kiskunfélegyházi elnököt. Jászberényi László azzal húzta ki a gyufát, hogy a város 26 fős alapszervezetéhez az elnöklete alatt nem engedtek csatlakozni 15 embert, akiket a tisztújításon induló ellenfele hozott volna magával még tavasszal. Az MDF-tagságra pályázók közül senki sem tudta megnevezni, hogy ki a párt parlamenti frakcióvezetője, és Dávid Ibolyát is csak hárman ismerték, Boross Péterről pedig egyikük sem feltételezte, hogy volt miniszterelnök. A súlyos pártéleti tájékozatlanságra akkor derült fény, amikor a tagfelvétel során minden jelentkezőnek öt kérdést tettek fel az MDF vezetőiről és a párt hivatalos célkitűzéseiről. Az írásban és magnófelvételen is rögzített válaszokból az derült ki, hogy többen a város szocialista országgyűlési képviselőjét gondolták a helyi MDF elnökének. Az elnökség szavazással elutasította valamennyi jelentkező felvételét.” Jászberényi László súlyos hibát követett el. Fel kellett volna venni azt a tizenöt embert. Ha másért nem, azért, mert odavalók. Oda, a mai MDF-be.

Talán az egyikhez eljutunk valahogy

Ha a lehetetlent kizárjuk, ami marad, bármily hihetetlen is, az igazság kell hogy legyen. Arthur Conan Doyle adta ezeket a szavakat világhírű főhőse, Sherlock Holmes szájába. Az állítás egzakt és igaz. Vannak történetek azonban, amikor a lehetetlent nem tudjuk kizárni, és az sem garantálható, hogy végül eljutunk az igazsághoz. Napjaink Magyarországán a szemünk láttára porladnak el örök érvényűnek hitt értékek és szavak. Felelősség, erkölcs, szavahihetőség, mindannyian tudnánk mondani még vagy tízet. Ilyen foszladozó fogalom ma az igazság is. A politikában mindenkinek van belőle, több is, ha kell. Talán az egyikhez eljutunk valahogy, és talán éppen az lesz az igazi.

Nemzet, haza, téli gumi

„A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe. Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során.” A fenti, ma is megrázó erejű mondatok 1987. szeptember 27-én láttak napvilágot, a lakiteleki nyilatkozat részeként. Ezekkel a szavakkal kapkodott az első korty levegőért, és sírt fel az éppen megszületett Magyar Demokrata Fórum. (Aligha volt szemlélő, akinek Lucifer szavai akkor eszébe jutottak volna: „Nem messiás-é minden újszülött, / Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak, / S csak későbben fejlik szokott pimasszá.”) A lakiteleki nyilatkozat alapvetése ma is igaz. A felsorolt, kínzó válságjelek ma is léteznek, a súlyos problémák ma is fennállnak. És ma is van MDF. A mai MDF programjának két fontos pontja: az örökösödési adó eltörlése (ez bizonyos mértékig teljesült) és a téli gumi kötelezővé tétele az autósok számára (ez még nem vált valóra, de vannak biztató jelek). A párt ideológiája pedig abban áll, legalábbis 2006-os választási programjuk alapján, hogy ne segítsék hatalomra Orbán Viktort. Eleddig ez sikerült. Az elv második része, mármint hogy nem segítik hatalomra Gyurcsány Ferencet sem, már megbukott. Az MDF hatalomra segítette Gyurcsány Ferencet, és hol aktívan, hol passzívan máig asszisztál neki abban, hogy a hatalomban maradhasson. Gyurcsány Ferenc nem mellesleg az a miniszterelnök, aki Magyarországot oda juttatta, hogy… De hová is? Ide: „A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.” És ma is több mint aggasztó „az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai…” Olyan programpont, hogy nem segítik hatalomra Demszky Gábort, nem volt. Tehát 2006-ban hatalomra segítették, és segítik őt is a mai napig.

Szeretik, szeret

A valaha a nemzetéért és hazájáért aggódó, felelősséget érző magyar értelmiség színe-javát tömörítő MDF-be ma valami helyi választási perpatvar keretében erőnek erejével kell beléptetni tizenöt embert, akik közül egy sem gondolja úgy, hogy Boross Péter miniszterelnök volt. Kérdés persze, hogy a Tizenötök miért óhajtanak belépni az MDF-be. Illetve, dehogy kérdés. Nagy valószínűséggel szeretik Dávid Ibolyát. Mint oly sokan manapság. Akiket õ mind viszontszeret. De honnan ez a lángolás?

Az Értől az Oceánig

1990-ben az MDF győzött az országgyűlési választásokon. A feladat, amit Antall József vállalt, és amivel a választók megbízták, jóformán teljesíthetetlen volt. A szocialista diktatúra, amíg tehette, előre menekült. Amikor elért a falig, akkor megállt, és megegyezést sürgetett, összefogást ajánlott. Átadta a fenntarthatatlan országot, a gigantikus adóssághegyet, az életképtelen gazdaságot, szabadon engedte a lezüllesztett magyarok millióit, de viszonzásul elkérte, bár ezt akkor talán senki nem látta tisztán, a magyar jövőt. Amire ideje jutott, azt Antall József megtette. Vázat ácsolt, bordázatot faragott, sebtében palánkokat húzott. Árbocot emelt, és még valamilyen vitorla is jutott. Vízre tette a hajót, és a hajó úszott. A mai napig vízen van egyébként, mert a váz erős, de úszni már nem úszik. Ez azonban nem kizárólag Antall József hibája. Tehetett volna többet? Talán igen. Tehette volna máshogy? Talán igen. Tehetett volna mást? Talán igen. De meghalt. Hallgassuk meg Ady Endrét: „S ha rám dől a szittya magasság, / Ha száz átok fogja a vérem, / Ha gátat túr föl ezer vakond, / Az Oceánt mégis elérem.” A dőlni készülő szittya magasság, a száz visszahúzó átok és a gátat túró ezer vakond mind kijutott Antall Józsefnek. A bárgyú mosolyú marionett, akit belemadzagoztak a köztársasági elnöki székbe, és a mögötte álló terrorista sejt eszelősen gyűlölte. Lélegzetet sem hagytak neki. Hiszen emelték a benzin árát… A kormány hazudott, mondjon le, harsogta a kommandó, és odaálltak egy országos blokád mögé. Őszöd? Hja paraszt, az megint más, az szenvedélyes igazságbeszéd volt. Horváth Balázs lövetni akart!, hörögték habzó szájjal. Aztán Pro Urbe Díjat adtak annak, aki tényleg lövetett. A szocialista utódpárt eközben nem beszélt sokat, de vitte, amit talált. Sokat talált, sokat vitt. És hamarosan elkezdett beszélni is, hiszen megfáradt milliók akarták hallani az ismerős szavakat.

És vissza az Érig

Az MDF 1994-ben csaknem elvérzett. Már nem tudott felállni, onnan talán már nem is lehetett. Aztán még egyszer feleződött, 1996- ban ismert politikusainak és közéleti támogatóinak jó része létrehozta a Magyar Demokrata Néppártot, így próbáltak szerencsét. Nem sikerült, de a kísérlettel az MDF, a régi, nagy MDF utolsó piciny esélye is elveszett. Hiába az 1998-as választások, hiába a jobboldali győzelem, hiába a koalíció, mert jött Dávid Ibolya az MDF elnöki székébe. Amit ma látunk, akkor kezdődött el. Az Orbán Viktor iránt érzett, mára mindent felperzselő gyűlölet magvai akkortájt kerülhettek Dávid Ibolya lelkébe. Idő kérdése volt, hogy a vetemény kicsírázzon. És nem kellett sok idő: a palánta 2002-re virágba borult, és Dávid Ibolyának az elveszített választás éjszakáján elmondott beszédével gyors burjánzásnak indult. Fontosnak tartom elmondani: bizonyos vagyok abban, hogy Dávid Ibolyát érhették olyan negatív élmények a Fidesz és Orbán Viktor irányából, amelyek indulatra adhattak okot. De ő személyes bosszújának szolgálatába állította az MDF-et és az MDF politikáját. Két olyan eszközt, amelyeket rábíztak ugyan, de egyik sem volt az övé.

Az MDF-et, Gábor, hagyjátok békén!

A 2002-es választások után a Magyar Nemzet szóvá tett néhány furcsa tüneményt az MDF politikájában. Néhány mondatot, néhány tettet, néhány gesztust. Boross Péter tollat ragadott, levelet írt lapunk főszerkesztőjének. „Szövetséges kell, amit támogatni, segíteni, néha dicsérgetni is lehet, ahogy teszik ezt a pártok szerte Európában. Te is tudod, ha az önálló indulás csak megfontolandó változatként felmerült, milyen rövidlátó sorozatok lövettek rá. Aztán jött az outsider Centrum? Ha más nem akadt, akkor Dávid Ibolya kalapjában találtak egyes munkatársaid élcre valót. Megírtátok, hogy a baloldal kedvence, és csak őróla. A mellette népszerűségben tanyázó korábbi külügyminiszterről, vagy hála Isten az államfőről soha. Nem is olyan régen azt is írtátok, hogy Dávid és én egyenlő távolságot akarunk az MSZP-től és a Fidesztől. És legalább személyem ismeretében nem kellett volna levágnod a szerző kezét? (Elismerem, a kívántnál több félkarú lenne világunkban.)” De igen, le kellett volna vágni a szerző kezét. Mert nagyot tévedett. Ugyan hol van az az annyira sérelmezett legalább „egyenlő távolság”? Annak, amit a Magyar Nemzet akkoriban az MDF-ről írt, minden egyes állítása, feltételezése, gyanúja százszorosan beigazolódott. 2004 őszén MDF-es országgyűlési képviselők jogszerűen leváltották Herényi Károlyt, a párt parlamenti frakciójának vezetőjét. Válaszként kizárták őket, jogszerűtlenül. A kisebbség kizárta a többséget. Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke nyugtázta Herényi Károlyék döntését. Néhány héttel később Lezsák Sándort is kizárták. Az MDF azóta Dávid Ibolya, Herényi Károly és Boross Péter kezében van. Ez a trió minden nap tett egy lépést lefelé. Egy lépést, naponta csak egyet. De 2006-ra így is nagyon mélyre jutottak. A Magyar Demokrata Fórum, a rendszerváltás valaha volt reaktora a Schmuck Andor által gründolt, homályos hátterű Tisztelet Társaságával kötött választási szövetséget. És a megtévesztett vagy tudatosan átszavazásra utasított baloldali nyugdíjasok voksaival át tudta lépni a parlamenti küszöböt. A két forduló között az MDF nem volt hajlandó az esetleges visszalépésekről tárgyalni a Fidesszel. Nagyon sok fórumos képviselőjelölt a maga elszántából lépett vissza, és még többen fejezték ki felháborodásukat. Azóta vagy kiléptek, vagy kizárták őket.

Terítve a Föld, lakni tessék: Éljünk dögig e nagy tivornyán

Igen, 2006 óta Dávid Ibolya és egyre apróbb csapata Ady Endre szavaival élve dögig él e nagy tivornyán. Egy lezüllesztett, tönkretett, adósságokkal elborított országra dobtak pezsgőfoltos csipketerítőt, arról zabálnak. Az önkormányzati választásokon Budapesten Tarlós István ellenében elindították Katona Kálmánt. Tehát minimális különbséggel Demszky Gábor győzött. A győztesek szerették Dávid Ibolyát: a Fővárosi Közgyűlésben a háromtagú MDF-frakciócska tizenkét bizottsági helyet kapott, a harminctagú Fidesz–KDNP-szövetség tízet. Azóta Gyurcsány Ferenc még egyszer megmentette a parlamenti frakciójukat. A kalandos életű Lengyel Zoltán leigazolásával (de külön szavazhat ám, és azt nyilatkozik, amit akar!) megmaradtak tízen. Távolmaradásukkal vagy éppen szavazatukkal számtalanszor mentették meg a kisebbségi kormányt. Megszavazták az adótörvényeket, azzal az indoklással, hogy bekerült a csomagba az örökösödési illeték részleges eltörlése, mint a nemzet nagy sorskérdéseinek egyikére adott hatékony válasz. Az MDF elnöki székéért folyó küzdelemben maga Szilvásy György sietett az elnök asszony segítségére. Egy elképesztő, a mai napig tisztázatlan, zavaros történettel politikailag lemészárolták az elnökjelöltként fellépő Almássy Kornélt. Az MDF ifjúsági szervezete, az IDF deklaráltan Almássy Kornél mellé állt. És íme, már meg is van az új ifjúsági szervezet, az Ifjúsági Konzervatív Unió. Csak szavazó, az van egyre kevesebb, meg levegő. A ferencvárosi időközi választásra készülődve a Magyar Demokrata Fórum gyanús előéletű jelöltje az ajánlószelvényeket sem bírta összegyűjteni. Nem baj, került valahonnan jó sok hamis. Kizárták őket. Minden nap egy lépés lejjebb. Azaz, 2006 óta inkább napi kettő. De a nagyon hosszú út sem végtelen. Ha erősen maguk elé néznek, már láthatják a gödör alját.

Valahol Magyarországon

S talán nemsokára vidéken, egy sátorban vagy egy verandán, vagy csak néhány lombos fa árnyékában találkozik néhány orvos, tanár, jogász, művész és mérnök. S ha már összegyűltek, beszélgetni kezdenek arról, amiről ma mindenki beszél, mert nem lehet róla nem beszélni. Lehet, hogy egyet is értenek majd. Ha igen, akkor kissé zavarban, egymásra nézegetve, akár le is írhatják a gondolataikat. Valahogy így: „A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe. Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során.”