Biszku-ügy: most már tényleg elég volt a csendből

A 1956-os forradalmat követő megtorlások irányítói máig köztünk élnek, csendben lapulnak. A Biszku Béla elleni feljelentéssel ismertté vált Gellért Ádám alapvetően változtatna a helyzeten. A nemzetközi jogász nyíltan beszélt az MNO-nak közönyről, félelemről és érthetetlen elutasításról.

– Ön hosszú ideje foglalkozik a Biszku-üggyel, arról azonban eddig keveset hallhattunk, mi volt a szikra, mely elindította a folyamatot. Skrabski Fruzsina és Novák Tamás Bűn és bűntelenség című dokumentumfilmje, esetleg a Biszku ellen tavaly augusztusban tett feljelentés?

– Így konkrétan egyik sem. Annál inkább a Biszku Bélával készült Duna TV-s interjú. Hágában hallgattam végig, és amikor a volt belügyminiszter kijelentette, hogy az igazságszolgáltatás teljesen független módon működött, elgondolkodtam. Egy nemzetközi büntető törvényszéken dolgozom, s az ott tárgyalt ügyekben a vádlottak hasonlóképpen védekeznek. Nehezen tudtam elhinni, hogy egy belügyminiszter, főleg akinek akkor hatalom összpontosult a kezében, ne legyen felelős semmiért. Ezt követően kezdtem el komolyabban utánanézni először az úgynevezett igazságtételnek. Minél jobban beleástam magam az archívumok anyagaiba, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy amit mi igazságtételnek nevezünk, az alatt pusztán az anyagi kárpótlást és az ítéletek semmisségének a kimondását kell érteni, komoly és következetes felelősségre vonást azonban semmiképp. Az úgynevezett sortűzperekben az akkori miniszterek, katonai bizottsági tagok a tanúk, míg a kiskatonák a vádlottak padján ültek. A salgótarjáni ügyben Strausz János bíró úr már 1995-ben furcsállta, hogy az ügyészség miért nem emelt vádat a felső vezetőkkel szemben. A sortűzperek nélkül a Biszku-ügyet nem lehet megérteni.

– Úgy gondolja, hogy már ezeket az ügyeket sem rendezték megfelelően?

– Ezek az eljárások a nemzetközi jogra alapultak, de ahogy azt már többen megírtuk, az ítéletek sok kívánni valót hagynak maguk után. Az, hogy néhány ügyben egyáltalán eljárás indult, nagyrészt a Deport ’56 nevű szervezet áldozatos munkájának, főleg a néhai Szerdahelyi Szabolcs és Róth Miklós uraknak köszönhető. Az ügyészség például az ő nyomásukra nyújtott be egy felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bírósághoz, aminek egy öttagú bírói tanács helyt is adott, ennek köszönhetően megkezdődhettek az eljárások. A jogi helyzet azonban teljesen rendezetlen volt akkor és maradt mind a mai napig. Egyszerűen nem történt meg ezeknek a nemzetközi bűncselekményeknek a magyar jogba történő átvezetése, így a bíróknak, ügyészeknek nagyon kevés belső jogi fogódzkodójuk van. Na, most a Biszku-ügyben ugyanez a helyzet. Itt az úgyevezett emberiesség elleni bűncselekmény jön elő...

– Pontosan erre szerettem volna rákérdezni. Az ön által tavaly októberében készített beadvány elutasításában még emberiség elleni bűncselekmény szerepel mint alapbűncselekmény, ön viszont emberiesség elleni bűncselekménnyel indítaná meg az eljárást. A kettő között alapvető különbség van, nemde?

– Tisztázzuk, olyan, hogy emberiség elleni bűncselekmény nem létezik, sosem létezett a magyar jogban. Ez csupán egy fejezetcím a magyar büntető törvénykönyvben. Ezzel szemben az angolul crimes against humanitynek nevezett bűncselekmény egy létező nemzetközi bűntett, amit a jogász szakma emberiesség elleni bűncselekménynek fordít. Ennél a látszólagosnak tűnő fordítási hibánál mindenki leragad, pedig ennél sokkal alapvetőbb a probléma. A lényeg ugyanis az, hogy a magyar állam már 1968-ban nemzetközi jogi kötelezettséget vállalt az úgynevezett New-York-i, elévülésről szóló egyezményben arra, hogy a jogrendszerünkben elévülhetetlenné teszi az emberiesség elleni bűncselekményeket. Ez azonban mind a mai napig nem történt meg. Sőt, ahogy már mondtam, a magyar jog még csak nem is ismeri az emberiesség elleni bűncselekmény fogalmát.

– Mi lehetne a megfelelő megoldás?

– Amit én javaslok (lásd az április 29-ei rádióinterjút), az a legtisztább, legkonzervatívabb megoldás: mégpedig az, hogy a törvényhozás egy külön törvényben mondja ki ezeknek a bűncselekményeknek az elévülhetetlenségét. A parlamenti pártok frakcióvezetőihez eljuttatott, tizenhárom oldalas törvényjavaslatom egy már bevált receptet követ. Másfél évtizeddel ezelőtt ugyanis a jogalkotó, azért, hogy elősegítse a genfi egyezmények alkalmazását, megalkotott egy hasonló törvényt (1993. évi XC. törvény).

– Ezek szerint nincs is szükség rá, hogy posztszocialista országokban kutakodjunk jogi precedens után, hiszen a magyar jog korábban már megteremtette azt.

– Valóban nem kellene. Ezzel a már egyszer bevált jogtechnikai megoldással egyszerűen eleget lehetne tenni ennek a kötelezettségnek. Hangsúlyozom, ez nem opcionális, hanem ez a magyar állam vállalt nemzetközi jogi kötelezettsége. Én csupán annyit szeretnék elérni, hogy a magyar állam negyven év után végre teljesítse. Ez egy összesen három paragrafusból álló törvényjavaslat, nincs benne semmi bonyolult, mindenki elolvashatja a blogomon.

– Úgy véli, hogy ehhez mindenképp szükséges a törvényhozás?

– Mindenképp. Két megoldás létezik: vagy beemelhetjük a Btk.-ba ezt a bűncselekményt, amit én nagyon nem javasolnék, mivel egy „elavult” bűncselekményről van szó, vagy pedig követve egy jól bevált receptet, kimondanánk az elévülhetetlenségét. Mindenütt elmondom, hogy ez pusztán egy javaslat: nagyon örülnék, ha „szétszednék”, ha értelmes szakmai vita alakulna ki róla.

– Érdekes, hogy az egész ügy Biszku Béla körül forog, miközben ő csupán „prominens” részese az 1956-os megtorlásoknak. A volt belügyminiszter elleni esetleges ítélet a többi bűnös számára is precedenst teremthet?

– Ezt a média hegyezte ki a volt belügyminiszterre. Én már a tavaly októberben az ügyészséghez eljuttatott jogi álláspontomban egészen világossá tettem, hogy az emberiesség elleni bűncselekmény alapján minden olyan személlyel szemben el lehetne járni, aki tevékenyen részt vett a megtorlásban, legyenek azok bírók, ügyészek, kihallgatótisztek. Erre egyébként minden körülöttünk lévő országban van már precedens, csak nálunk nincs. A legnagyobb felelősség azonban azokat a politikusokat terheli, akik a büntetőpolitikát jóváhagyták és végrehajtatták. Ők voltak a rendszer igazi mozgatórugói. Németországban és Csehországban, ugyan ott a belső jog alapján, ítéletek tucatjai születtek bírókkal, ügyészekkel, sőt magas rangú politikusokkal szemben is. Mivel nálunk az Alkotmánybíróság a belső jog alapján történő – bevallottan egyszerűbb – megoldást még 1992-ben elvetette, mi csak a nemzetközi jog adta lehetőségekkel élhetünk. Szemben a környező posztszocialista országokkal azonban mi még 55 évvel az események után is csak toporgunk: s nemcsak ezen a téren, hanem az ezzel szorosan összefüggő akta- és iratnyilvánosság ügyében is.

– A neves történész, Ormos Mária valahol azt a kérdést tette fel, miért egyetlen – a kommunizmus bűneit tagadó – mondata miatt ítélnék el Biszkut, ennél jóval több is szárad a lelkén. Mi lehet az oka, hogy a hivatalos történészi álláspont már régen megtorlásról beszél, a jogi következmény viszont azóta is késik? Esetleg nem az alapbűncselekmény bizonyításával kellene kezdeni, mint a bűnök tagadása alapján feljelenteni?

– Erre az elmúlt húsz évben rendre az volt a válasz, hogy ilyenre még elvi jogi lehetőség sincs. Ez így nagyon frappánsan hangzik. Én azonban arra jutottam – beszélgetve a kilencvenes évek néhány akkor meghatározó személyiségével, és elolvasva a nyilvános dokumentumokat, jegyzőkönyveket –, hogy egyszerűen nem történt meg a kérdés mindenre kiterjedő nemzetközi jogi vizsgálata. Továbbmegyek, nemcsak állami szinten, hanem a jogi szakirodalomban sem. Ha utána szeretne járni, alig fog a témába vágó jogi írást találni. Még ma is csak jó, ha egy féltucat magyar jogász foglalkozik a nemzetközi bűncselekmények jogával. Hogy miért tartunk itt még 2011-ben is, sajnos ezt magam sem értem. Más, sok ilyen legenda él még. Biszku Bélávál kapcsolatban például mindenhol az jelent meg, hogy a rendszerváltás óta visszavonultan él, nem nyilatkozik. Pedig megjelent 1989-ben egy parlamenti bizottság előtt, sőt később a sortűzekkel és más ötvenhattal kapcsolatos ügyekben is kihallgatták. A jegyzőkönyvek azonban egészen rövidek. Ezekben visszatérő motívum, hogy öt-hat csupa általános kérdést tettek fel neki, aztán megköszönték a válaszokat, és már mehetett is haza.

– Milyen büntetést tartana megfelelőnek Biszkuval és elvtársaival szemben? A kommunista bűnök tagadásáért kiszabható három év elegendő lenne?

– Ezt az eljárást pótcselekvésnek és nagyon károsnak tartom. Megint a felszínt kapirgáljuk, s nem az igazi probléma megoldására fordítjuk az államapparátus limitált erőforrásait. Az egészre csak Rábai Krisztina bírónőt tudom idézni, aki szintén feltette azt a kérdést az általam az Alkotmánybíróságtól kikért indítványában, hogy „a történelmi események megítélését lehet-e büntetőjog eszközeivel üldözni olyan esetekben, amikor az alapbűncselekmények elkövetése miatt nem indult eljárás, felelősségre vonásnak esetlegesen csak a nemzetközi jog szabályai alapján lehetne helye”. Visszatérve a kérdésre: itt elsősorban az állam büntetőigényéről és eljárási kötelezettségéről van szó. A magyar államnak szerintem mindent meg kell tenni, minden lehetséges jogi lehetőséget meg kell vizsgálni és ki kell merítenie a felelősök megbüntetése érdekében. Én az eredeti beadványomban is csak felhívtam a hatóságok figyelmét az eljárások megindításának jogi lehetőségére. Komolyan vehető szakmai választ sosem kaptam. A személyes véleményem, hogy a büntetőjognak ilyen esetekben nagyon limitált szerepe van. De nem élhetünk egy következmények nélküli országban, mindenkinek felelősséget kell vállalnia a tetteiért. Az államot azért tartjuk, hogy ehhez megteremtse a feltételeket. S gondoljunk bele, itt nem egy bolti lopásról van szó, hanem az 1956-os megtorlások levezényléséért az egyik legnagyobb felelősséget viselő személyről és másokról. Ennek elvi kérdésnek kéne lennie.

– Egyik interjújában említette, hogy amíg nem indul el az ügyészségi vizsgálat, addig a sértettek bevonásával kíván további feljelentéséket tenni. Tett már konkrét lépéseket az ügyben, találkozott emberekkel?

– Amikor megjött az ügyészség elutasító döntése, két lehetőségem volt. Az egyik, hogy az összegyűjtött több száz oldalas archív anyaggal kiegészítve egy újabb feljelentést teszek most már sértettek bevonásával. Aztán azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi lesz ennek a foganatja. Ha az ügyészség egyszer, szerintem teljesen megalapozatlanul, az érdemi indokolást mellőzve visszadobta, miért ne tenné meg újra? A másik megoldást választottam, és úgy döntöttem, hogy az a legcélravezetőbb, ha a strukturális problémára hívom fel a jogalkotó figyelmét. Érdekes, tavaly augusztusban mindenki attól óvott, hogy ne kezdjek bele, mert majd biztos politikai célokra használják fel. Na, ebből nem lett semmi, sőt óriási a csönd, agyonhallgatták. Viszont akikhez fordulok, azokon érzem, hogy nagyon óvatosak. Én nem haszonlesésből, különböző érdekek mentén foglalkozom az üggyel, egyszerűen dörömbölt az igazságérzetem, s minél többet olvastam, annál jobban megdöbbentett a dolog. Azonban az az igazság, hogy én bármit mondhatok, nekem nem áll hatalmamban változtatni a dolgokon. Minden dokumentum, irat megtalálható a blogomon, minden átlátható; ez nem az én ügyem, ez mindannyiunk ügye kéne, hogy legyen. Én mindent leírtam, aki akarta az elolvashatta, a sajtó is sokat foglalkozott a témával, mégsem érkezik reakció azok részéről, akik változtathatnának a helyzeten. Ezért fordultam célzottan a jogalkotóhoz.

– Mi lesz a következő lépés?

– Az ügyészségi eljárás lezajlott, nekem panasztételi, fellebbezési jogom innentől nincs. Egy fél évet szántam eddig az ügyre, de csak „szerelemből” és elképesztő „csöndben”, nem lehet a végtelenségig húzni a dolgot. Erőt ad, hogy rengeteg országban látok arra példát, hogy az ilyen ügyekben a média és a társadalmi nyomás egyszerűen belehajszolja a döntéshozót a változtatásba. Most a törvényalkotón a sor. Pontosan tudom, hogy az ország óriási kihívásokkal néz szembe, s ez messziről sem a legfontosabb probléma. Mégis, már eddig is rengeteg úgymond szimbolikus döntés született. Ez egy lehetne a sorban. Az alaptörvény Nemzeti hitvallás része kimondja, „hogy tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését”. Úgy gondolom, hogy a szavakat tetteknek is követniük kell. Ha ilyen szimbolikus ügyekben nem tesz meg mindent az állam, akkor bízhat-e az állampolgár apró-cseprő ügyei korrekt elintézésében? .