– Az 1956-os forradalommal kapcsolatban számos városi legenda és szóbeszéd kering. Mindkét fél, vagyis a felkelők és a hatalom esetében is találkozhatunk a mítoszteremtés szándékával. A Köztársaság téri eseményeket kutatva melyik volt a legképtelenebb történet, amivel találkozott?
– Makacsul tartja magát az a zaftos, ám alaptalan történet, hogy a téren mintegy áldozatképpen kivágták volna valamelyik katonatisztnek a szívét. A Köztársaság téri eseményekhez kapcsolódó legendaképzés és az ott történt események értelmezése hozzátartozik a Kádár-rendszer saját eredetmítoszához. Ezért valószínűsíthető, hogy ezt a történetet is tudatosan terjesztették, hiszen tudjuk, hogy a tárgyalótermekben is apelláltak ilyen képszerű, látványos és bizarr elemekre. Kelemen Endre kirendelt orvosszakértő például Tóth Ilona és társai perének tárgyalásán felmutatta az áldozat szívét.
– Honnan került elő az ötlet, volt bármilyen alapja ennek a brutális történetnek?
– Az áldozat szívének kitépésére szinte biztos, hogy nem került sor. Van egy szerencsétlen vádlott, Jankó Piroska, aki bevallja, hogy tőrrel felvágta az egyik áldozat mellkasát. Ő egy tizennyolc éves lány volt, és könnyen lehet, hogy ártatlanul ítélték el. Problémás ugyanakkor, hogy először az egyik katonatisztet, Asztalos Jánost nevezte meg áldozatként, majd amikor a boncolás ezt nem igazolta, és a fényképek alapján sem ismerte fel őt, akkor a továbbiakban már Papp József szerepelt áldozatként. Az említett orvosszakértő mindenképpen megpróbálta bebizonyítani, ahogy több más tárgyaláson is, hogy még élt a későbbi áldozat, amikor a vádlott szúrt. De az esetek egy részében szinte bizonyos, hogy halottgyalázás történt. Azért próbálták az emberölés tényét bizonyítani, mert annak a büntetési tétele magasabb.
– A tárgyalótermi színjátékok során milyen más motívumok kerültek még elő?
– Ahogyan vannak vándormotívumok a megtorlás pereiben, ugyanígy vannak vándortanúk, akik többször is felbukkannak a vád oldalán. Eörsi László közöl egyik könyvében egy felháborodott hangvételű levelet, amelyben egy hölgy panaszkodott, hogy elvállalta a vád tanújának népszerűtlen szerepét, de a kellemetlen következményekkel szemben – megvetés, sőt verés – semmilyen védelmet nem kapott. A holttestek „vándorlása” is visszatérő elem. Például M. Kiss Sándor történésznek és kutatótársainak sikerült kimutatniuk a Tóth Ilona-per kapcsán, hogy tisztázatlan a valódi kiléte annak a Kollár nevű férfinak, akit áldozatként azonosítottak. Felbukkan legalább három Kollár. Kutatásaim során is felmerült egy olyan eset, ahol az áldozat már be volt azonosítva névvel, címmel, mikor a szülők az utolsó pillanatban nem fogadták el az azonosítást, és bár az eljárás ennek ellenére is tovább folyt, végül a gyilkosság vádját ejteni kellett, többek között ennek következtében is. Maga az ügyész nevezte notórius hazudozónak a vád tanúját, akinek a szavára ilyen komoly vádat nem lehet építeni.
– Hogyan teremtődött meg az ellenforradalom alatt hősi halált halt áldozatok mítosza? Mennyire volt tudatos ezen a téren a hatalom?
– A forradalom vérbe fojtása után a rendőrség és a pártszervek utasítást kaptak arra, hogy gyűjtsék össze az események idején történt atrocitásokat. Nyilvánvalóan abból a célból, hogy bemutathassák az ellenforradalom rémtetteit. A rombolásokat éppúgy, mint a haláleseteket, amiket aztán kulcsfontosságú szereppel ruháztak fel. Horváth Miklós történész azt állítja, hogy az egész megtorlás a szemet szemért, fogat fogért elv alapján történt. Kádár szavai is alátámasztják ezt, amelyeket 1985-ben Gorbacsovnak mondott: amikor a kivégzettek száma elérte az áldozatokét, akkor utasította az elvtársakat, hogy álljanak le. Gyakorlatilag tényleg korrelálnak a számok. Fontos volt tehát, hogy minél több hősi halottat gyártsanak, és miután még a hadsereg részéről sem volt annyi, amennyit szerettek volna, ezért számos halálesetet meghamisítottak.
– A gyakorlatban ez hogyan történt?
– Több esetben a szovjet csapatokkal folytatott tűzharcban vagy a szovjet katonák egyoldalú fegyverhasználatával lelőtt magyar katonákat utóbb a rendszer hősi halottjának állították be. A honvédségi áldozatok közül hőssé nyilvánítottaknak majdnem a fele ilyen katona. Egy-egy eseten keresztül jól bemutatható, hogyan változik át a történet. Ilyen például Bogár János honvéd halála, akit a szovjetek lőttek tarkón, miközben hazafelé tartott, de a későbbiekben már mint az „ellenforradalmárok” áldozatát szerepeltetik. Ahogyan a katonai hierarchiában egyre feljebb vándorol az ügyirat, úgy mindig egy picit hozzátesznek, és mindig egy kicsit ferdül az információ, egészen odáig, hogy végül teljesen ellenkező értelmű leírás születik. A folyamat egy pontján még az a cinikus magyarázat is megfogalmazódik, hogy „a szovjet csapatok elleni hisztéria fokozása érdekében öltöztek szovjet katonaruhába” az úgynevezett ellenforradalmárok. Horváth Miklós hívta fel a figyelmet arra, hogy ugyanez történik a kihallgatási jegyzőkönyvek esetében is, amelyek ugyan a szó szerint rögzített szöveg illúzióját keltik, valójában azonban utólag szövegezik meg őket, gyakran tartalmukat is torzítva.
– A tudatos információferdítés mellett mennyire volt jellemző például a dokumentumok vagy a fényképfelvételek hamisítása, manipulálása?
– A megtorlás során sokszor fotódokumentációt csatoltak a peranyaghoz, beállított fényképfelvételeket, amikkel a vádlottak tevékenységét demonstrálták, illetve ezeket összevetették a forradalom alatt készült eredeti felvételekkel. Ismert az a híres képsorozat, amin a feltartott kezű belső karhatalmisták a falnál állnak, és a következő képen már elesnek – ez megjelent a Paris Match nevű magazinban is –, amit arra használtak, hogy tömeggyilkosságnak tüntessék fel az eseményt. A felvételeken szereplő emberek közül valójában egyetlen ember halt meg, és neki sem került elő a holtteste. Ez az a holttest, amiről már beszéltem, vagyis ahol a család nem járult hozzá az azonosításhoz. Továbbá a propaganda később olyan képszerű, kitalált elemeket illesztett az események elbeszélésébe, amik alátámasztották azok hősi jellegét vagy az ellenforradalom brutalitását. Két esetet is említhetünk. A pártház ostromának kezdetén a saját társaik fegyverhasználata elől a térre kimenekülő belső karhatalmistákra az épület védői nyitottak tüzet. Azért, hogy ezt elfedjék, és a hátulról érkező találatokat megmagyarázzák, a későbbiekben egy túszdrámás jelenetet illesztettek a történetbe. A pártház ostromának egyik legközismertebb jelenete, a parlamenterek kilépése sem úgy történt, ahogy az a köztudatban él. A hivatalos változat szerint Mező Imrére és társaira a propagandairodalomban Tuskólábúnak, míg az ötvenhatosok által Falábú Jancsinak nevezett egyén adta le a halálos lövéseket. Tényleg vannak olyan fényképek, ahol ez a nagyon markánsan megkülönböztethető férfi fényképezkedik golyószórótárakkal és puskával a Köztársaság téren. Tehát minden bizonnyal a figura képszerűsége ragadta meg a hatalom figyelmét, illetve – erre M. Kiss Sándor hívta fel a figyelmemet – volt a két világháború között egy filléres regény, amelyben a negatív szereplőt Tuskólábúnak hívták, és így rögtön egy asszociációs lehetőség is adódott a férfi gonoszságát hangsúlyozandó. A képek, illetve a különféle tartalmak összekapcsolása már a mítoszteremtés boszorkánykonyhájába enged betekintést.
– Ha csak érintőlegesen is, de szó esett már a Tóth Ilona-perről, ami kétségkívül az egyik leginkább elhíresült epizódja a forradalmat követő megtorlásnak. Lehet más, hasonlóan emblematikus bűnesetet is felidézni ebből az időszakból, ami figyelmet érdemel, ha a tények utólagos meghamisításáról van szó?
– Említhetjük például Sziklai Sándor ügyét. Talán még mindig nem ment át igazán a köztudatba, bár Budakeszin nem merült teljesen feledésbe, hogy mi történt valójában. Sziklai a Hadtörténeti Intézet parancsnoka volt ’56-ban, és apósával együtt halt meg annak házában Budakeszin. Ebben az esetben is egy népítéletszerű kivégzést kreáltak a történtekből. Legutóbb Speck István rekonstruálta az eseményeket. Ezek szerint Sziklainál fegyver volt, halálosan megsebesített egy felkelőt, sőt valószínűleg az apósát is, majd öngyilkosságot követett el. Alapvetően tehát egy családi tragédiáról van szó. Az eset kapcsán hat halálos ítéletet hoztak, kettőt végre is hajtottak. Négy vádlottat életfogytiglani, hetet pedig összesen hatvan év börtönbüntetésre ítéltek, miközben a hatóságok is tisztában voltak a történtekkel.
– Ezek alapján meg lehet kockáztatni, hogy az utólag megkonstruált és politikai jelentőséggel felruházott történetek mögött sok esetben egyszerű emberi, érzelmi drámák zajlottak, illetve azt is, hogy a pániknak vagy a szélsőséges érzelmi reakcióknak nagyobb szerepe volt, mint a tudatosan véghezvitt hősi vagy kevésbé hősi tetteknek?
– A berendezkedő hatalom a haláleseteket a megtorlás legitimációjára használta. Láthatólag kevesellték a hősies történeteket, ezért továbbiakat kellett kreálni. Több olyan eset van, amikor kormányerők egymással keverednek tűzharcba, például október 25-én az Alkotmány utcában. Kevésbé közismert az is, hogy a szovjetek a november 4-én induló intervenciónál a magyar hadsereget ellenségként kezelték, a magukat megadó laktanyák katonáira is lőttek. Pánik, szervezetlenség, érzelmileg felfokozott helyzetek, ezek mind fontos szerepet játszottak az események alakulásában. Az ilyen tragikus történések áldozataiból aztán ismét csak hősi halottak lettek a hatalom szándékának megfelelően. Úgy tűnik, hogy híján voltak az igazán nagy ívű történeteknek. Ezért is próbálták a tiszta forradalom mítoszával szemben felmutatni a lincselések képeit, és ezért próbálták a Köztársaság téri véres eseményeket magával a forradalommal azonosítani.
rendőrkapitány
Kóros elmeállapotú nő akart bírót és rendőrkapitányt ölni
A hivatalokat is megfenyegette.
