„A gyilkosokat meg kell nevezni” – folytatódott a Biszku-per

Az áldozatok gyermekei brutális verésekről, ideggyógyintézeti kezelésről beszéltek.

Az egyik vádpont szerint a karhatalmisták Martonvásáron 1957. március 15. előtt kegyetlenkedtek a polgári lakossággal, köztük az Akadémia ottani mezőgazdasági kutatóintézetének három dolgozójával, Biszku Béla pedig utóbb nem intézkedett a felelősök megbüntetéséről, mert maga is közreműködött a karhatalom fellépésére vonatkozó utasítások kiadásában.

A kedden meghallgatott tanúk többnyire arról számoltak be, hogy milyen megaláztatásokat és bántalmazásokat kellett elszenvedniük szüleiknek, majd éveken át milyen mellőzöttség jutott osztályrészül a családoknak, miközben sérelmeikről még egymás közt sem mertek beszélni.

Egy férfi tanúként elmondta, hogy a forradalom után néhány évvel született, és hézagos ismeretei vannak a vádbeli eseményekről, mert a családban nem nagyon beszéltek róluk. Annyit hallott, hogy apja nem vett részt a forradalomban, 1957. március 9-én mégis elvitték a karhatalmisták, napokig bent tartották, többször kihallgatták, megverték. A bántalmazás során a pufajkások azt kérdezték az apától: mit jelent az, hogy MUK, és először azért verték meg, mert nem tudta a választ, majd pedig azért, mert tudta, és ezt többször újra és újra megismételték – mesélte a családban hallott történetet a tanú. (A MUK a Kádár-rendszerrel szemben 1957 tavaszára tervezett Márciusban Újra Kezdjük elnevezésű megmozdulás rövidítése volt.)

Egy idősebb nő tanúként elmondta: apja karakán, tisztességes ember volt, aki azért dolgozott, hogy a népnek jó búzája legyen, 1954-ben kitüntették növénynemesítési tevékenységéért, munkástanácsban nem vett részt, 1957-ben pedig már idős volt. Amikor a bántalmazás után hazatért, csak annyit mondott: borzalmas dolog történt.

A tanú édesanyjától azt hallotta, hogy a hatalom tartott a MUK-tól, és ezért sok embert megvertek. Amikor a tanú apját bevitték a karhatalmisták, akkor az egyik vele együtt elfogott kollégáját kényszerítették, hogy bántalmazza az idős embert. Az egyik kutatót pedig úgy megverték, hogy rá se lehetett ismerni. „Egy életre nyomot hagyott bennünk” – mondta „megalázott, kisemmizett” családjára utalva a tanú, és felindultan beszélt arról is: máig nem érti, miért tették ezt velük, hiszen a szülei „csodálatos emberek” voltak. Apját a történtek után próbálták ideggyógyintézetben elhelyezni, de az orvosok megmondták: „ha jönnek érte, kiadják”.

„Nincs bennem gyűlölet, de a gyilkosokat meg kell nevezni, különben ebben az országban, amíg élünk, csak gyűlölködés lesz” – mondta a sértett lánya. Távozóban annyit még megjegyzett: semmiféle rehabilitációt nem kaptak.

Egy másik tanú arról számolt be, hogy apját bántalmazták, nem sokat beszélt róla, de amit mondott, megrázó volt. Először falhoz állítva, majd a priccsre fektetve gumibotozták, hogy vallomásra bírják.

Egy másik sértett gyermeke tanúként elmondta: amikor fegyvereket keresve házkutatást tartottak náluk, apja jelezte a hatóságoknak, hogy nem bízik bennük. Ugyanis tudja, hogy a lakásban nincs fegyver, de karhatalmisták hozhattak magukkal. Erre az apát elvitték, és „kegyetlenül összeverték”. Ezután a családnak el kellett költöznie, az apának pedig 1965-ig minden héten jelentkeznie kellett a rendőrségen.

Biszku Béla ügyvédjének kérdésére több tanú is elmondta, hogy nem tudja, ki adott utasítást a vádbeli bántalmazásokra.

A 92 éves Biszku Béla fejhallgatón, szótlanul figyelte a sértettek leszármazottainak tanúvallomásait, az eljárás során tagadta bűnösségét, és 1956-ot továbbra is ellenforradalomnak tartja.

A korábbi tárgyaláson ismertetett dokumentumok szerint a martonvásári bántalmazásokról akkoriban a szemtanúk elmondták: részeg karhatalmisták válogatás nélkül verték a település utcáján és vendéglátóhelyein eléjük kerülő embereket. A három kutatónál házkutatást tartottak, fegyvereket kerestek, de csak röpcédulákat találtak, mire bevitték mindhármukat a rendőrőrsre, és ott órákon át gumibottal ütötték őket. A sértettek között volt idős, beteg, kitüntetett kutató is, gyógyulásuk hetekig tartott.

A korábban ismertetett dokumentumok szerint még a korabeli rendőri és pártvezetők sem helyeselték a Martonvásáron történteket. Az elkövetőket parancsnokaik felfüggesztették, áthelyezték, pártfunkcionáriusok pedig úgy vélekedtek, hogy az ilyen cselekmények azért károsak, mert eltávolítják a lakosságot az akkori állampárttól, az MSZMP-től.

A vádirat azt is tartalmazza, hogy az 1956-os forradalom leverése után Biszku Béla tagja volt az 1956. november elején megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) központi, irányító és döntéshozó testületének, az Ideiglenes Intéző Bizottságnak, amely létrehozta és irányította az úgynevezett karhatalmat.

A fegyveres alakulatok a martonvásári bántalmazások mellett a polgári lakosságra leadott sortüzekkel szándékos emberöléseket is elkövettek: 1956. december 6-án Budapesten, a Nyugati pályaudvarnál lezajlott „vörös zászlós” tüntetésen hárman vesztették életüket, két nappal később Salgótarjánban a megyei rendőr-főkapitányság épülete előtt pedig a karhatalmisták és szovjet katonai erők fegyvereitől negyvenhatan, köztük nők, gyerekek, egyikük csupán tízéves volt.

Biszku Béla az ügyészség szerint azért nem intézkedett a felelősségre vonás érdekében, mert a polgári lakosságra leadott sortüzekkel elkövetett emberölésekre a szűkebb pártvezetés tagjaként is adott utasítást.

A vádbeli cselekmények az ügyészség szerint háborús bűntettet valósítanak meg, továbbá azt is a terhére rója Biszkunak a vádhatóság, hogy egy 2010-es interjúban tagadta a kommunista rendszer által elkövetett népirtás tényét.