Kálomista Gábor sikeres, de jól szidható

Sokan támadják, de jóval többen örülnek annak, amit létrehoz.

– Kezdjük az elején – mondhatnám, vissza a gyökerekhez, hiszen agrárszakemberként érte a rendszerváltás.
– Nyolcvankilencben lépett ki belőlem a kővágóörsi termelőszövetkezet, kénytelen voltam valamit kitalálni. Huszonöt évesen, két gyerekkel valamiből meg kellett élni. Akkoriban aki csak tudott, vállalkozott, a Balaton környékén meg pláne. Abban talán kicsit eltértem az átlagtól, hogy megnéztem, mi nincs. Így lett vadászboltom. A horgászokról, vadászokról tudni lehet, hogy ha bejönnek egy ilyen helyre, annyi pénzt költenek el, amennyi náluk van. Ez alól az jelent kivételt, amikor többet.

– Vadászbolt a szocializmusban?
– Akkoriban nem volt magától értetődő, hogy magánemberként lőfegyvert tarthasson, sőt árulhasson valaki. Mivel azonban jogszabály nem tiltotta – igaz, kifejezetten nem is biztatta a magánszektort fegyverárusításra –, nyolc hónapos kemény utánajárással, megboldogult Horváth Balázs barátom segítségével, aki akkoriban Veszprémben volt ügyvéd, sikerült elintéznem az engedélyt. Magyarországon akkoriban három hasonló üzlet működött: kettő Budapesten, egy Debrecenben. Badacsonytomajon nyílt meg a negyedik, az enyém.

– Hogy került egy vadászokat terelő mezőgazdász a filmesek, színészek közé?
– Gyöngyösi vagyok, de huszonéves korom óta a Káli-medencében élek. A nyolcvanas évek közepén egyre több író, költő, művész kezdett odajárni. Kővágóörs, Kékkút, Köveskál térsége ma is az ország legszebb vidéke, ahol akkoriban igen jó társaság jött össze. A nyolcvanöt és kilencven közti időszak nagy barátkozásokkal, beszélgetésekkel telt el arrafelé. Cseh Tamást már korábban is ismertem, aztán jött a Cserhalmi György, Bereményi Géza, András Feri, Szomjas Gyuri, Kardos Feri, Sára Sándor és a fia, Balázs, meg a többiek. Akkoriban nem nagyon jártam Pestre, de ők jöttek minden hétvégén. Szerettek, mert fiatal voltam, figyeltem rájuk, plusz nálam volt a pincekulcs. Ez a csodálatosan működő baráti kör a kilencvenes évek vége felé szétesett. Szegény Kardos Fercsi magyarázta meg: „Figyelj ide! Előtte az államot pumpoltuk, mostantól egymás elől kell elvennünk, amire szükségünk van. Ez a kapitalizmus.” Sajnos pontosan értette a világot.

– A vadászbolt-tulajdonosból Duna TV-s sofőr lett. Miért?
– Amikor a Duna TV beindult, hívtak a barátaim. Azt mondták, olyasféle nyüzsgő pasikra van szükség, amilyen én is vagyok. Először nem értettem, mi dolgom lenne nekem Pesten. Van munkám, vannak vállalkozásaim, télen semmi dolgom, miért mennék? Aztán csak körülnéztem náluk, és megtetszett az a világ. Lóti-futi munkákkal kezdtem, tényleg voltam sofőr és ügyintéző is. Nem derogált a munka. Az akkori Duna TV-ben kivételes dolgokban vehettem részt. Máig büszke vagyok például az első március 15-i közvetítésre Kézdivásárhelyről.

– A kilencvenes évek elején Románia nem volt barátságos hely egy magyar tévéstáb számára.
– Rendkívül kalandos módon csempésztük át közvetítőkocsit a határon két kitűnő barátom segítségével. Be kellett vinnünk az antennákat, a beltéri egységeket, a kamerákat is.

– Ez akkoriban nem volt veszélytelen csíny.
– Nem bizony, egyszer jól el is vertek Kolozsváron. Az ilyesmi előfordult. Mindent összevetve tetszett az egész: az intenzív élet, a munka. Kevesen voltunk, rengeteg mindent csináltunk. Kilencvenhatig dolgoztam a Dunánál.

– Miért hagyta abba?
– Részt vettem egy gyalázatosan rosszul sikerült műsor elkészítésében, ami után úgy éreztem, hogy vállalnom kell a felelősség rám eső részét, és elköszöntem. Nem akartam kitenni Sára Sándort semmiféle kellemetlenségnek, amúgy is eleget kapott azért, hogy a „révfülöpi paraszt” haverját dolgoztatja a Duna TV-ben. Amúgy történetesen előbb dolgoztam a Dunánál, mint ő.

– Tehát csendes búcsú.
– Harag nem, viszont volt két nagyon jó barátom, saját spedíciós vállalkozással, akik már régóta mondogatták, hogy dolgozzam velük. Felhívtam őket, hogy most épp szabad vagyok, leszek marketingigazgató, de feltételekkel. Az egyik az volt, hogy a marketing mellett csinálhassak mást is. Megkaptam az ajánlatot: ha a cég nyereséges, a tervezett jövedelem fölötti tíz százalékról kitalálhatom, milyen tevékenységbe fektessük. Először Cseh Tamás és Bereményi Géza ügyeinek gondozását vettük át, dzsesszlemezeket adtunk ki, tehát jó kis kulturális missziót végeztünk, ám nemsokára relatíve sok pénzünk lett. Abban az évben mutatták be a Csinibabát. Ámulattal néztem, hogy özönlenek a nézők a mozikba. Szóltam a barátaimnak: csináljunk filmet. Megkérdezték, hogy értünk-e hozzá. Értünk hát! – válaszoltam, majd felhívtam Tímár Pétert, a Csinibaba rendezőjét. Bemutatkoztam, és megkérdeztem, van-e újabb forgatókönyve. Bejött az irodába, öltönyös korszak volt, nálunk süppedős szőnyeg, ő két mobillal érkezett, és azt mondta, hogy van neki egy Zimmer Ferije. Aztán rátértünk a feltételekre. Azt mondta, hogy nyolcvanmillió forintból leforgatjuk a filmet. Kilencvenhetet írunk, tehát ez az összeg akkoriban még termetesebbnek számított, bár ma sem kicsi.

– A Zimmer Feri című filmre több mint kétszázezer néző vett jegyet, anyagilag mégis ráfizettek.
– Kétszázhúszezer néző és gigantikus bukás lett belőle. Akkoriban százhúsz forint volt egy mozijegy, támogatást pedig nem kaptunk.

– Miért folytatta?
– Belekerültem a filmgyártásba, figyelni kezdtem ezt a világot, és azt láttam, mindenki azon nyavalyog, hogy nincs magántőke. Amikor mégis lett, hangosabbá vált a morgás: vigyázzunk, ha itt pénzek jelennek meg, akkor az állam kivonul mögülünk. Nekem akkor még lövésem sem volt arról, hogy állami pénzekre is lehet pályázni.

– Ezen a ponton lettek a barátokból ellenségek?
– Nagyjából. Akiket a Káli-medencéből odáig barátaimnak tartottam, azok támadtak a legjobban. Nagyon bosszantott a dolog: addig jó voltam, amíg bort hoztam, de amikor valami mást akarok, rögtön nekem esnek? Egy régi ismerősöm konkrétan azt híresztelte, hogy fegyverkereskedéssel kerestem a vagyonom.

– A vadászbolt miatt?
– Nyilván onnan jött az ötlet. Pontosan tudta, hogy egy szó sem igaz az egészből, mégis azt suttogta, hogy a horvátoknak és a szerbeknek szállítottam fegyvereket. Utána lehet nézni mindennek, de a rosszindulatú híresztelések valóságtartalmát – a dolog természeténél fogva – nem szokás ellenőrizni. Visszatérve a Zimmer Ferire, tényleg óriási bukta lett, elmentünk a határig. Mégis belevágtunk egy újabb filmbe, ez volt a Rózsa vére. Nem lett közönségsiker, viszont egyértelművé tette, hogy mérhetetlen ellenállás alakult ki velem szemben a filmes szakmában.

– Pedig a Rózsa vére nem is akart közönségfilm lenni.
– Művészfilm volt. Zsigmond Dezső rendezte, kiváló színészek játszottak benne, mint Nagy-Kálózy Eszter, Gáspár Sándor, Mór Marianna. Nagyon komoly mozi, ami kevés nézőt mozdított meg, a szakma mégis nekem esett. Ekkor azt gondoltam: Srácok! Ha ennyire gyűlöltök, akkor maradok.

– Azóta majdnem harminc filmnél tart, több közülük a hollywoodi sikerfilmeknél is népszerűbb lett itthon.
– Volt pár év, amikor a magyar filmekre jegyet váltó mozinézők kilencven százaléka Megafilm-produkciók miatt ült be a nézőtérre.

– Azokban az időkben a magyar filmek állami finanszírozási rendszerét ostorozta.
– Mert nem működött. Tényleg folyamatosan bíráltam a működésképtelen Magyar Mozgókép Közalapítványt. Szememre is vetették, hogy miért nem fogom be a szám, hiszen én is kapok tőlük pénzt. Megtűrtek maguk között, mint afféle rést a falon, nyertem pályázatokat is, de mindez nem legitimizálta a rossz működést.

– Mit tud mondani a jelenlegi rendszerről? Már ami a filmes szakmát illeti.
– Tanuljuk egymást. Ennyi pénz még sosem volt a magyar filmre. Egy filmem már elkészült az új rendszerben. Erre kértünk és kaptunk 280 millió forintot a Nemzeti Filmalappal kötött együttműködés alapján. A Coming Out bevitt nagyjából százötvenezer nézőt a mozikba. A támogatás jelentős részét így már vissza is fizettük.

– A következő saját produkciója ismét Goda Kriszta rendezővel közösen készül. Ettől mit vár?
– Ha úgy sikerül, ahogy szeretnénk, és ahogy a forgatókönyv alapján most gondolom, akkor ez a film nem csak nálunk lesz sikeres.

– Mennyire nem csak nálunk?
– Írja le nyugodtan: Oscar-díj-esélyes film forgatását kezdjük el.

– Egy sikeres film anyagilag is megtérül?
– Egyre nehezebben. Húszéves becsípődésem, hogy gyártjuk a filmeket, de még itthon sem miénk a piac.

– Óriási botrányt kavart, amikor nemrég nagy nyilvánosság előtt közölte, hogy a magyar mozijegyekről egy izraeli telefonszámon döntenek.
– Azóta személyesen beszéltem az izraeli nagykövettel, aki megnézte az adás felvételét, majd elmeséltem az általam ismert tényeket. Nagyon jó beszélgetés volt. A végén azt mondta, igazam van, sőt, a választások után elvisz Tel-Avivba az említett céghez. Tény, hogy ma a magyarországi mozik székeinek kilencven százaléka fölött onnan rendelkeznek. Mi is egy I. T. Cinema City nevű céggel levelezünk, ami az Israeli Theater Cinema City rövidítése. Annak idején, 2010 körül, amikor egyesült a Palace Cinema a Cinema Cityvel, a Magyar Producerek Szövetsége megbízásából feljelentést tettem a Gazdasági Versenyhivatalnál. Ez ugyanis monopólium, ami versenyellenes.

– Mi lett a feljelentés eredménye?
– Nem válaszoltak.

– Továbbra is úgy látja, hogy a magyar filmek hátrányban vannak itthon?
– Nagyon drágán állítunk elő egy saját terméket, amire nem alkalmazunk védővámokat. Lehetőséget kellene biztosítani a magyar filmnek arra, hogy megélhessen a hazai piacon. A filmtörvény jelenleg félkész. Lelkiismeretesen foglalkozik a gyártással, de nem tér ki a forgalmazásra. Be kell fejezni.

– Mit tartana jó változásnak?
– Több mód is lenne, nyilván konszenzusra van szükség. Szerintem nem igazán jó út az áfakedvezmény. Bár magam is filmgyártással foglalkozom, nem gondolom, hogy a filmipar lenne a mai magyar gazdaság legfontosabb támogatandó szegmense. Másrészt pedig úgy látom, hogy a gyártási oldalon elég sok támogatást kapunk. A baj ott van, hogy kész a gyár, de amint kikerül az áru a piacra, bekerül a tömegtermékek közé, amikkel nem tud versenyezni. Nézőcsalogató lenne például, ha a magyar vagy európai filmeket olcsóbban nézhetnék meg Magyarországon. A franciáknál tízszázalékos adót vetnek ki az Európán kívüli filmekre, és ezt a pénzt a saját produkcióik előállítására fordítják. A románok törvényt hoztak arra, hogy tíz eladott jegyből legalább egynek hazai filmre kell szólnia. Ettől nálunk is fölértékelődnének az olyan filmek, mint a Coming Out, a Csak szex, az Argó, az Üvegtigris, vagy a Valami Amerika.

– A mozihálózat átalakítása is segítene?
– Nem lenne baj, ha három-négy multiplex magyar tulajdonba kerülne. Amíg egy kézben van a döntés, nagyon nehéz versenyhelyzetet létrehozni.

– Nem úgy tűnik, mintha tartana a nehéz helyzetektől. Miután a filmgyártásban meghatározóvá vált, belevágott a „színházcsinálásba” is. Miért?
– A színház nagyon élő, érdekes felület. Nem harcoltam volna érte, de amikor megtudtam, hogy a Thália akkori vezetője távozni készül, megkérdeztem Bereményi Gézától egy révfülöpi rozézás alkalmával: – Mondd Géza, nem akarunk mi pályázni a Tháliára? De, nagyon jó ötlet, pályázzunk! – válaszolta, majd boroztunk tovább. Másnap felhívott, és megkérdezte, tényleg szóba került-e valami pályázat. – Igen – válaszoltam. – Melyik színházról volt szó? – érdeklődött. A Tháliáról – válaszoltam. – Jó ötlet volt, mondta. Mi ketten elég jól kiegészítjük egymást. Nagy tisztelője vagyok az írói, rendezői, filmrendezői munkásságának. Ő meg annak, hogy tudok bánni a pénzzel.

– Amellett, hogy jól kiegészítik egymást, mik voltak a terveik?
– Azért vágtunk bele, hogy csináljunk egy rendes színházat. A régi harcostársaimat, barátaimat sikerült megnyernem – Csányi Sanyit, Schell Jucit, Szombathy Gyulát, Molnár Piroskát. Nemsokára fellép nálunk Udvaros Dorottya, jön Szervét Tibor is.

– Biztosra mennek?
– Amennyire ebben a szakmában lehet. Nem érzem rosszul magam, ha telt házas előadásokat látok a színházunkban.

– Ez is szálka az ellenfelei szemében?
– Kevesen tudják, hogy az úgynevezett alternatív és független színházak jelentős része nálunk játszik. Amikor engem bírálnak, bántanak, ritkán említik meg, hogy mi fizetjük az előadásaik zömét. A Független Thália projekt révén tavaly negyven társulat játszott a Thália valamelyik stúdiójában nagyjából száznyolcvan előadást. A független és alternatív színházak legnagyobb mecénása jelenleg ez a színház.

– Milyen formában működik a támogatás?
– A Független Thália projekttel foglakozó kollégáim választanak a jelentkező színházi csoportosulások között. Nálunk próbálhatnak, biztosítjuk a marketing feltételeket és a jegybevétel bizonyos arányában osztoznunk. A másik lehetőség, amikor egy független társulat kész előadással jelentkezik.

– Miért támadják mégis a függetlenek?
– Valaki azt mondta, hogy a magyar kormánnyal igazából nincs semmi baj, viszont jól szidható. Így vagyunk mi is.

– A Thália színészei nem csak színpadon játszanak.
– Nekiláttunk feltámasztani a rádiójáték vagy hangjáték műfaját. Ez csak akkor lehet sikeres, ha magas színvonalon, kitűnő művészekkel vágunk bele. Kötöttünk egy együttműködési szerződést a közmédiával és nekiláttunk. Évi négy-ötezer percet tudunk gyártani, ami benne foglaltatik a művészeink gázsijában.

– Mi készült el?
– Móricz-műveket dolgoztunk fel, és sikeresek a Rejtő Jenő-hangjátékaink is.

– Rádióstúdió is működik az épületben.
– Volt egy használaton kívüli raktárunk, amiből csináltunk egy látványstúdiót, ahol naponta több rádióműsor készül. Esténként több ezer ember sétál el előtte, de az interneten is követhető, mi zajlik éppen. A BBC-nek van egy hasonló stúdiója, ahol a fontosabb élő műsorokat veszik fel. Mi még nem tartunk ott, legalábbis ami a politikai kultúrát illeti, egyelőre nem tojásálló az üveg, de ennek is eljön az ideje.

– Milyen kapcsolatuk van a tévékkel?
– Felvettük a Tanút, látható lesz az Esküvőtől válóperig című előadás is, és természetesen Bereményi Géza Kincsem című darabja is sorra kerül. Folyamatosan dolgozunk, készítjük a színházi közvetítéseket a közszolgálati televízió, a TV2 és az RTL Klub nézőinek is.

– Fesztiválhelyszínként is egyre ismertebbé válik a Nagymező utcai teátrum.
– Sikeres a határon túli színházak fesztiválja és a Humorfesztivál is. A Vidéki Színházak találkozója nemkülönben, holott erre is azt mondták az okosok, hogy nem lehet színházi évadot nyitni ilyesmivel. Kiderült, hogy mégis lehet, sőt! A színházi évad megnyitása előtt megtiszteljük a vidéki kőszínházainkat azzal, hogy egy-egy számukra fontos előadást megmutathassanak a budapesti közönségnek és a szakmának. Nézzük meg, milyen komoly dolgok születnek Zalaegerszegen, Miskolcon, Nyíregyházán és szerte az országban.

– Működik a vállalkozói színház?
– Eddig úgy tűnik. Amellett, hogy komfortosabbá tettük az épületet – öltözőket, közösségi helyeket építettünk, ki tudunk gazdálkodni egy vezető rendezőt – Réthy Attilát, vezető dramaturgot – Hamvai Kornélt és Csányi Sanyit mint művészeti vezetőt. A magyar színházi élet fiatal generációjának fontos szereplői kaptak bizonyítási lehetőséget, és élnek is vele. Nagyon sokat dolgoznak, komolyan veszik, amit csinálnak. Nekem már csak az a dolgom, ami mindig: menedzselni az ügyeket. A színház jegybevételei történetesen ötven százalékkal emelkedtek az átvétel előtti időszakhoz képest, tavaly óta is 20 százalékkal nőttek.

– Ezek szerint a film és a színház nincsenek is olyan távol egymástól?
– Ugyanazok a játékosok játsszák mind a kettőt. Bár, ha egy filmre senki sem kíváncsi, akkor az művészet, a színházban viszont ugyanezt bukásnak hívják. Ami az irányítást illeti, mindkettőben meg kell találni azokat a munkatársakat, akiknek hátat tudsz fordítani. Akikről tudod, hogy ha nem vagy ott, akkor is azt teszik, amiben megegyeztetek.

– Mint egy jó házasságban. A felesége, Kálomista Zsuzsanna az MTVA filmbeszerzési igazgatója.
– Kapunk is érte hideget-meleget. Annak ellenére, hogy többször tisztáztuk: Zsuzsa ebben a pozícióban nem rendel, vagy vesz műsort tőlem. Szerintem nagyon jól végzi a dolgát. Érdemes megnézni, hány olyan film sugárzási jogát szerezte meg, amiről korábban csak álmodozott a Magyar Televízió. Rengeteget dolgozik, és ennek a nézők látják a legnagyobb hasznát.

– Ilyen körülmények között ki főz otthon?
– Én.