„A hatalom sokakat megbolondít”

A legnagyobb nyomorúságban hordozza a legfontosabb üzenetet a föltámadás – mondta Kocsis Fülöp hajdúdorogi görög katolikus érsek húsvét alkalmából.

– Szavaiból az tűnik ki, hogy az elmúlt kétezer évben emberek nagy tömege egyszerű fogyasztógéppé vált.
– Inkább csak az utóbbi néhány száz év folyamata ez. Bár talán még mindig nem illő nevén nevezni, de bizony ez az úgynevezett felvilágosodás korának az eredménye. Már akkor Isten helyébe tették az embert, aki attól kezdve egyre nyomorúságosabbá válik, lassan kifordul önmagából. Ugyanis az ember nem értelmezhető önmagában, csak Isten teremtményeként. Bár szépnek tűnik a cél, hogy az emberi szabadságnak ne legyen gátja, ne legyen senki fölöttünk, ám látnunk kell, hogy ezek az eszmék Isten nélkül éppen hogy nem fölszabadítják, hanem lealacsonyítják az embert. Az, hogy Isten teremtményei vagyunk, nem kisebbít bennünket, hanem fölemel, miként a gyermek sem kisebb attól, hogy fölnéz szüleire. Rousseau, Voltaire és társai akkoriban nem sejtették, hogy elméletük ide vezet majd. Gazságok, háborúk voltak a kereszténység jegyében is, ezt nem tagadhatjuk, de az eszme, amely kikapcsolja Istent az emberi gondolkodásból, törvényszerűen elvezet a mai fogyasztói szemlélethez, amikor az ember már csak vegetál, szinte állati szintre süllyed, mert egy fogyasztó tárgy csupán.

– Úgy látszik, ez a gondolatiság megfelelő táptalajra talált Mi lehet az oka annak, hogy sokan a ma élő emberek közül is azt hiszik, boldogulhatnak Isten nélkül, s elutasítják a segítségét?
– Az ember szabad, Isten senkire sem kényszeríti rá az ő felsőbbségét, azt, hogy őt el kell fogadni. Ezt a szabadságot ő maga adta, hogy akár szembe is fordulhatok vele. Ez sokaknak tetszik. Az emberben ott van a rosszra hajló természet, ami olyan, mint a gravitáció, lefelé húz. Ha az ember nem törekszik fölfelé, akkor lefelé csúszik, hisz az sokkal kényelmesebb. Ez az oka annak, hogy a tömeg elbolondítható e silány, igénytelen és pusztán földi, anyagias értékek követésére. Különben erőfeszítéseket kellene tennie, erősítenie kellene magát, hogy a gravitációt legyőzve fölfelé haladjon.

– Hogy lehetne az embereket rábírni, hogy eddzék magukat, leküzdjék a gravitációt, s ne csak húsvétkor vagy karácsonykor gondoljanak Istenre – akkor is jobbára hagyománytiszteletből?
– Ebben nekünk, keresztény, hívő embereknek óriási felelősségünk van. Vonzóvá kell tennünk a szellemi, a hitben való életet, az Istennel való kapcsolatot. Fel kell mutatnunk a gravitáció ellentéteként ezt a másik vonzerőt. Ha úgy élünk az emberek között, hogy azt mondják, „így érdemes!” vagy „miért ilyen jó ez az ember?”, akkor máris fölkeltettük bennük az érdeklődést, hogy lehet máshogy létezni. Amit még tehetünk, hogy nemcsak egyénileg éljük meg a hitünket, hanem közösségben. Ez az egyház lényegéhez tartozik, hogy vonzó közösség, család legyen, ahová szeretnek tartozni az emberek, nem pedig pusztán szervezet. Ha mi hitelesen tudunk élni, ha közösségeink az Isten szeretetét közvetítik, akkor lesznek emberek, akik le tudják küzdeni a gravitációs erőt, és Isten felé törekednek.

– Az említett feladatokban segítségére lehet a görög katolikus egyháznak, hogy Ferenc pápa a napokban megalapította a hajdúdorogi metropóliát (jelentése: főegyházmegye – a szerk.)?
– Föltétlenül, bár azt is mondhatjuk, hogy ez a döntés eddigi munkánk egyfajta megkoronázása, a katolikus egyház általi hitelesítése. Hosszú utat tett meg a magyar görög katolikusság idáig: sokáig nem volt saját egyházmegyénk, később megadta Isten. Aztán továbbfejlődött a közösségünk, s mára olyan erőssé váltunk, hogy három egyházmegyénk és metropóliánk van. Mindez az eddigi munkánk hitelességét is jelzi. Ugyanakkor új feladatot jelent, mert önmagában semmit nem ér ez a rendelkezés, ha nem eredményez lelki növekedést. Az a feladatunk, hogy Krisztus evangéliuma minél több emberhez elérjen. Ebben nagy segítséget jelent a metropólia, amely egész Magyarországra kiterjed. A kihirdetéskor is arról beszéltem: az örömhír továbbadásában mi, görög katolikusok legyünk a példaadók. Feladatomnak tartom, hogy a görög katolikus híveket megerősítsem ebben: legyenek vonzó emberek, olyan keresztények, akik másokat is közelebb segítenek az Úristenhez.

– Az ünnepélyes kihirdetésen azt is mondta, hogy „megrendülten áll a csoda előtt az egész görög katolikus egyház, [ ] senki ne gondolja, hogy ügyes taktikai vagy diplomáciai lépések állnának a metropólia megalapítása mögött!” Mit értett ez alatt?
– Azokban a napokban fantasztikus csodasort éltünk meg az által, hogy a máriapócsi kegykép bejárta az országot. Döbbenetes volt látni, hogy mit váltott ki az emberekből a kép. Olyan arcokat, megrendült állapotokat, átszellemült, áhítattal teli tekinteteket senki nem tud produkálni csak az Istenszülő maga. Az a pócsi kép csodája volt. E csodasor láncolatában hirdette ki a pápa a metropóliát. Ekkor én éppen Szegeden tartózkodtam, a szülővárosomban, ahol magam jelenthettem be a jó hírt – a kegykép útjához igazodott a történelmi esemény.

– „Véletlen” történt így?
– Nem lett volna az a programszervező, aki képes lett volna így koordinálni ezeket az eseményeket, egyedül a gondviselő Isten. Ezért állítom, hogy csodával szembesültünk. Igaz, mi is sokat tettünk a metropóliáért; de hát a csoda természete is épp ez, hogy nem csak úgy lepottyan az égből. Annak számára nyílik meg, aki nyitott rá, és aki hisz benne, akit meg is tud változtatni.

– Mint – húsvétnál maradva – Jézus tanítványait, Máriát és Mária Magdolnát.
– Pontosan. De említhetem a máriapócsi kegyhelyünket is, ahol nagyon sok csoda történik, de azért, mert hittel mennek oda az emberek. Hit nélkül nincsen csoda. A csoda nem fizikai törvényszerűségek felfüggesztése, hanem jel, ajándék, üzenet, amit valakinek be kell fogadni, akit átalakít, aki utána tovább is viszi. Ilyen értelemben élem meg a metropólia létrejöttét, még ha mi magunk sokat tettünk is érte az egyházon belül és Rómában egyaránt.

– Az önálló metropólia mit jelent a görög katolikus egyház számára? Fejlődhet, gyarapodhat a hívek számában, több forráshoz juthat?
– Lelki forrásokhoz biztosan, anyagilag azonban ma még nem látjuk át, mit jelent az alapítás. Annyit elárulhatok, hogy Debrecen városa óriási lelkesedéssel fogadta a bejelentést, hogy a metropólia székhelye a cívisváros lett.

– A kálvinista Róma?
– Úgy látom, protestáns testvéreink velünk együtt örvendenek, mivel ez a városuk további erősödését jelenti. Debrecen kifejezte, hogy minden módon, akár anyagilag is támogatna minket. Bízom benne, hogy az ország vezetése is fölismeri ennek a jelentőségét, és szintén segítségünkre lesz. Egy biztos: a határon belül szórványban élő görög katolikusokat jobban meg tudjuk majd így erősíteni, mert ha nincs meg a lelki fejlődés, a családok keresztény szemléletében való megerősödése, akkor az egész fabatkát sem ér.

– Sokan csak úgy emlékeznek a görög katolikusokra, hogy ez az egyház alapított szegregált iskolát a nyíregyházi Huszár-telepen. Hogyan élték meg a pert és az elmarasztaló ítéletet?
– Én magam tragikusan, noha a kezdetektől nagyon bizakodó voltam. Ugyanis az iskola nem szegregáló intézmény. Hiszen nem azért hoztunk létre iskolát, hogy a cigány gyerekek ne keveredjenek a magyarokkal, hanem azért, mert ott előtte nem működött iskola. Látjuk, nagyon jó munkát végeznek a pedagógusaink, az ott tanuló gyerekek fejlődnek, szép eredményeket érnek el, ragaszkodnak hozzánk. Ezért nem is féltem a perbe hívástól. Sajnos korábban bizonyos uniós irányelvek nyomására olyan törvények születtek Magyarországon, amelyek ma ezt a józan ésszel ellentétes ítéletet eredményezték. Így a jelenleg érvényes jogrendnek ki kellett mondani, hogy ha több a cigány gyermek, mint a magyar, akkor az szegregáció.

– De hát a Huszár-telepen romák élnek.
– Erre az volt a válasz, hogy akkor ott nem szabad iskolát alapítani. Pedig most már nem csak iskolánk van. Ahol megjelenik egy intézmény, az a teljes lakókörnyezetet, annak kultúráját, légkörét is emeli. Ez történt itt is. Nem adom tehát fel, hiszen tapasztaljuk, hogy a gyerekeknek ez jó. És a szülőknek is: kétszáz aláírással érkezett hozzám egy levél azzal, hogy ne hagyjuk elveszni az iskolát.

– Belefognának újra?
– Látva azt, hogy micsoda tortúra lett belőle, milyen jogtalan támadások értek, nos, nem biztos, hogy újra kitenném magam ezeknek. Talán másképpen valósítottuk volna meg, ahogy jogilag kevésbé támadható. Nem tudtam, hogy ennyire rafináltnak kell lenni, ha az ember jót akar. Hiszek abban, hogy idővel meg fog mutatkozni, igazunk van; a gyerekek felnőttként odaállnak mellénk, és tanúsítják, mennyire sokat segítettünk nekik annak idején. Egy biztos: engem nem állítottak le, mert az oktatás az egyház missziós feladata. Lehet, hogy a nyilatkozataimmal óvatosabbnak és körültekintőbbnek kell lennem, ha már ilyen támadások várnak rám, de Magyarországnak olyan helynek kell lennie, ahol a cigány ember önmaga lehet. Ha csak az integrációra figyelünk, az megöli a cigány öntudatot, mert csak arra összpontosít, hogy beilleszkedjen, legyen egy elem, ami nem lóg ki a sorból. Az egyház feladata odamenni a rászorulókhoz, beállni közéjük, azonosulni velük, hogy érezzék, az ő életüket átjárja ez az új erő. Persze, a telepnek minden hátránya szűnjön meg, és a hátrányos megkülönböztetés is, de ne a telep. Félre ne értsen: fontos az együttélés, de tekintettel kell lenni a cigányok különbözőségeire is.

– A per során tanúként meghallgatták Balog Zoltánt, az emberi erőforrások miniszterét is. Milyen viszonyban vannak a tárcával, a kormánnyal, a politikai elittel?
– Balog Zoltánnal, hogy úgy mondjam, egymásra találtunk, e téren is egyezik a véleményünk. Nem véletlen, hogy ugyanúgy támadják őt is. Persze, ő még nagyobb igazságtalan pofonokat kap. Keresi a módját, hogyan tudná a jó, igaz, embert segítő törekvéseket támogatni. A kormánnyal való kapcsolat? Büszke vagyok a hazámra, hogy keresztény vezetői vannak, hogy e honban a keresztény értékek szabad teret kapnak; nem hagyjuk, hogy az említett fogyasztói szemlélet, amely kiforgatja az embert a saját mivoltából, méltóságából, erőszakosan terjedjen, mint más nyugati országokban. Minden nemes és krisztusi szemléletet támogatok, és megköszönöm az ország vezetőinek, ha ők is támogatják az egyházakat ebben. Sajnos a hatalom olykor megbolondít sokakat, fáj, amikor helytelen döntések születnek, de azokat bátran bírálom. Néha ezért is kapok a fejemre.

– Nem tartja visszataszítónak, hogy politikusok az átlagembert vagy a nehéz körülmények között élőket irritálva viselkednek, nyilatkoznak, képviselnek nézeteket?
– A sajtót nem figyelem, a rendelkezéseket igen. Azok pedig azt segítik, hogy fejlődjön az ország, és ne legyen szegénység. Teljesen hazug és félrevezető szemlélet az, hogy a szegény embereket segélyekkel kellene támogatni. Ezzel csak konzerválnánk a nyomort. Az ember annál sokkal több, mint hogy munka nélkül kapjon valamennyit a betevőre. Rá kell vezetni arra, hogy dolgozni, tanulni, küzdeni kell a megélhetésért. A törekvések, az elvek jók, hogy azokat a családokat támogatják, amelyek dolgoznak is ezért a hazáért. Az persze nekem fáj, hogy Kelet-Magyarország még mindig kevesebb figyelmet kap, mint az ország nyugati fele. Itt sokkal jelentősebb fejlesztésre volna szükség.