Lángoló falvak és menekülő orosz katonák

Száz éve történt a gorlicei áttörés, az Osztrák–Magyar Monarchia első nagy sikere az I. világháborúban.

Hosszú, súrlódásokkal teli hónapok után a világháború eseménysora úgy alakult, hogy az osztrák–magyar vezérkari főnöknek, Conrad von Hötzendorfnak sikerült német kollégáját, Erich von Falkenhaynt meggyőznie arról, hogy egy jól előkészített, váratlan támadással próbálják meg az orosz frontot áttörni. Falkenhayn a bizonyosságok (Tannenberg, Limanova, Lódz) ellenére sem tudta és nem is akarta elfogadni, hogy az oroszok megverhetőek, és a keleten kivívható győzelmeket sem tartotta sokra. Azonban a német keleti főparancsnok, Paul von Hindenburg is Conrad véleménye mellé állt, és ez végül véleménye megváltoztatására bírta Falkenhaynt, ha csak átmenetileg is. A tisztázatlan alá-fölé rendeltségi viszonyok és a dinasztikus-hatalmi vetélkedés rendkívül megnehezítették a központi hatalmak számára az együttműködést, nem beszélve a közös konkrét katonai program hiányáról. Most azonban sikerült ezeken is túllépni, és így a Conrad által korábban kidolgozott tervek alapján az egyesített német–osztrák–magyar erők August von Mackensen irányítása alá kerültek, formailag azonban ő is Conradnak volt alárendelve. 1915. április közepére a terv határozott formát kapott, és május 2-án a Tarnówtól délre lévő Gorlice nevű kisvárosnál kiszögelést képező orosz állásokat 700 ágyú – köztük a legendás 30.5 nehéz mozsarak – négyórás, pergőtűzzé fokozott tüze kezdte el puhítani. Az orosz hadvezetés érzékelte az ellenfél készülődését, mégsem tudott elég hatásos ellenlépéseket tenni a várható támadás elhárítására.

A titokban összevont osztrák–magyar és német tüzérség összesen mintegy 1600 ágyújának mennydörgésszerű tűzhatása valódi meglepetésként érte az oroszokat, akik ennek ellenére igyekeztek tartani állásaikat. Az ellenük megindított gyalogsági szuronytámadás kezdetben nem is volt mindenhol sikeres. Nem ment, sehogy se ment! Az anekdota szerint a Kassai VI. hadtest arcvonalán, a 39. honvéd hadosztály parancsnoka, Hadfy Imre altábornagy, látva a kudarcot, az egész vonalon bevonatta a muníciót büntetésképpen, de így sem sikerült a megismételt támadás. Nem volt elég! Ekkor a fegyver závárzatát vetette ki valamennyi honvéddal, csak a szuronyokat hagyta meg. Így is hiába volt minden erőfeszítés. Ekkor új parancsot adott ki az akkor 61 éves Hadfy: „Magam fogom vezetni a szuronyrohamot.” Így is tett. Erre a hadosztály már áttörte az oroszok hármas védővonalát, „s utána egy olyan négy hónapos diadalmenet következett, aminőt nem látott az emberiség, mióta világ a világ!” (Komáromi János: A nagy háború anekdotái.) Hogy ez az eset a május 2-án meginduló és hónapokig tartó offenzíva során pontosan hol, mikor történt, nehéz lenne megmondani. A gorlicei áttörés kapcsán tulajdonképpen áttöréssorozatról beszélhetünk, hiszen május 2-át követően még három nagy orosz védelmi vonalon kellett a központi hatalmak seregeinek átjutniuk, mígnem elérkeztek Oroszország történelmi határaihoz.

„Extázisban mentek előre”

Annyi azonban kétségtelen tény, hogy az orosz arcvonal legerősebb pontját, a Pustki- és a Wiatrówki-hegyet (Gorlicétől északnyugatra) a kassai hadtest két hadosztályának (a közös 12. hadosztálynak és a 39-eseknek) kellett elfoglalnia. Metz Rezső altábornagy céltudatos döntésének köszönhetően a lépcsőzetesen kiépített és bevehetetlennek tartott Pustki magaslatot előbb sikerült elfoglalni a 12. hadosztálynak, mint a Wiatrówkit, amelyet csak többszöri nekirugaszkodásra tudták bevenni, de május 2-a délutánjára ez is megtörtént, és megindult az oroszok üldözése. Gorlicénél és az azt követő hadműveletek során a német 11. hadsereg játszotta a faltörő kos szerepét, és az ide tartozó Arz Arthur-féle kassai hadtest, amely a későbbiekben is valahogy mindig a harcok fókuszába került, folyton a legnehezebb feladatokat kapta és oldotta meg, ennek következtében pedig súlyos veszteségeket szenvedett.

Azonban a honvédek lelkesedését ez sem tudta visszafogni, mint Molnár Ferenc írja: „Valami soha le nem írható lázzal mentek akkor előre a mi katonáink. Éreztük, hogy az egész világ szeme rajtunk van, az emberek valami extázisban mentek éjjel-nappal előre, fölöttünk egyre, mindig ez a mennydörgés, előttünk lángoló falvak és a menekülő oroszok.” Ez a lelkes elszántság a hadjárat végéig kitartott, akkor is, amikor augusztus 25-én a Breszt-Litovszk előtt húzódó tízsoros szögesdrótmezőn kellett átgázolni, drótvágó olló nélkül, ásóval és puskatussal csinálva utat, súlyos géppuskatűzben, de elsőként jutva be az erődbe. A gorlicei áttörést követően a központi hatalmak seregeinek 150 kilométeres mélységben sikerült visszagördíteni az orosz arcvonalat, felszabadítva Przemyslt, Lemberget és elfoglalva Breszt-Litovszk erődjét, de a legfontosabb eredmény talán mégis az volt, hogy Magyarország felszabadult az orosz fenyegetés alól, 1915 szeptemberére pedig Lengyelország is elveszett számukra.

Az előző öt hónap során már amúgy is rájárt a rúd a cári haderőre, mert Kelet-Poroszországban és különösen a Kárpátokban óriási, milliós nagyságrendű veszteséget (halott, sebesült, hadifogoly) szenvedtek. A májusi offenzíva során fogságba esett orosz tisztek vallomása szerint erejük a Kárpátokban tört meg, és az ott kudarcba fulladt támadás felért számukra egy Waterlooval. És való igaz, bár az orosz hadsereg nehéz helyzetében továbbra is keményen harcolt 1915 nyarán, az áttörést követően legalább egy évre volt szükségük, hogy reorganizálni tudják a hadosztályaikat. A következő évben megindított Bruszilov-offenzíva –minden eredménye ellenére – már csak hattyúdal volt a részükről, és a sorozatos vereségek és veszteségek nyomán kitört társadalmi káosz maga alá temette a cári rendszert, és Oroszország különbékét kötött a központi hatalmakkal. Ha ez két évvel korábban következik be, talán másként alakul Közép-Európa sorsa.

Elmaradt a döntés

Falkenhayn a gorlicei áttörési hadműveletet követően megint visszafordította figyelmét a nyugati frontra, amelyet négy év alatt egyik félnek sem sikerült döntően áttörnie, és nem engedett nagyobb erőket keletre. Ezzel pedig elszalasztotta annak lehetőségét, hogy a világháborút még időben befejezhessék a központi hatalmak. Ennek lehetőségét még a neves angol katonai teoretikus, B. H. Liddell Hart is elképzelhetőnek tartotta Stratégia című könyvében, mi azért egy kicsit óvatosabbak lennénk, hiszen pont az angolok azok, akik nagyon is résen voltak az oroszokat illetően, látva azok kudarcsorozatát, és készen álltak arra, hogy az Egyesült Államokat bevonják a küzdelembe. Hiszen öt nappal május 2-a után a brit Admiralitás keresztülvitte, hogy az amerikai állampolgárokat és hadianyagot szállító Lusitania gőzőst egy német tengeralattjáró elsüllyessze az ír partoknál. Az óriásgőzöst rádióüzenetekkel irányították a célzónába, ahol pontosan tudták, hogy egy ellenséges tengeralattjáró várakozik prédára éhesen. Az angolok félelme, hogy Szentpétervár kiválik a világháborúból, nem volt teljesen alaptalan, hiszen az offenzíva sikeresen haladt, de azt végül Falkenhayn túlzott óvatossága miatt nem sikerült hadászati döntéssé fokozni.

Az Észak-Olaszországban, dél-Tirolban levő Rovereto kis városnál épült föl Európa legnagyobb első világháborús emlékműve, amelynek harangját a háborúban használt ágyúk beolvasztásával készítették és amelynek neve: Fájdalmas Szűzanya (Maria Dolens) vagy más néven: Elesettek harangja. A két világháború között szokásban volt, hogy minden évben megkondult ez a harang az elesettekért a harcokban részt vett nemzetek emléknapján. A magyarok napja május 2-a volt, ami talán különös, hiszen a gorlicei áttörés közös akciója volt a központi hatalmaknak. Az olaszok azonban nem tévedtek nagyot, és valószínű, hogy ezzel a dátummal pontosan azt az erőfeszítést ismerték el, amelyet a magyar hadosztályok végeztek Gorlice előtt a magyar határok megvédésével – tulajdonképpen lehetővé téve a győztes májusi offenzívát. Később a hagyomány megváltozott, nyilván a második világégés katonáiról is meg kellett volna hasonló módon emlékezni, ami nem lett volna éppen politikailag korrekt, ezért mostanra úgy alakult, hogy minden este fél tízkor százat üt a roveretói harang a háborúkban elesettek emlékére.

Egy újabb május 2-i áttörés

Érdekes, hogy május 2-a később is visszaköszön a magyar történelemben, ugyanis 2009-ben Magyarország-nappá (Hungary Day) nyilvánították Bokor Balázs akkori Los Angeles-i főkonzul kezdeményezésére több amerikai szövetségi államban, az 1989-es nyugati határnyitás emlékére. Az MTI híradása szerint: „Wyoming, Dél-Dakota és Montana kormányzója hivatalos proklamációban tudatta: május 2-át ezentúl Magyarország-napként ünneplik. A wyomingi kormányzó a proklamációban kiemelte: azáltal, hogy a magyar kormány 1989. május 2-án megkezdte az osztrák határ mentén a 240 kilométer hosszú határzár lebontását, megjelentek a vasfüggönyön az első látható repedések. A kormányzó emlékeztetett, hogy a magyar kormány döntésének dominóhatása volt, pár hónap múlva leomlott a berlini fal, Prágában lezajlott a »bársonyos« forradalom, Románia lakossága véres forradalomban szabadult meg egy kegyetlen diktátortól, jó egy évvel később pedig a Szovjetunió megszűnt létezni.„ A kezdeményezéshez csatlakozott Kathleen Sebelius és Sarah Palin, Kansas és Alaszka állam akkori kormányzói, akik személyes hangú üdvözlőlevélben emlékeztek meg a műszaki határzár lebontásának megkezdéséről. Sebelius kiemelte, hogy ez a magyar lépés a történelmi eseményekre visszatekintve egyik katalizátora lett a demokratikus változásoknak, és mint megjegyezte: „Valamennyi magyar büszke lehet azokra az erőfeszítésekre, amelyekkel a megszerzett szabadságot fenntartja és védelmezi.”

Egy kissé ugyan elkanyarodtunk a gorlicei áttöréstől, de mégis jogosan gondolhatjuk úgy, hogy mindenképpen egy jeles nap május 2-a, amelyet talán illő lenne beiktatni a hivatalos ünnepnapok közé valamilyen formában.