Ez a hülyének is megéri – dicsekszik sietve egy tizenéves lány, frissen szerzett parfümjét mutatva barátnőjének a budapesti aluljáróban. – Négyezer egy „guccsiért”! Mi van, ha nem igazi? – kérdezi szemfüles társa, de a lány csak legyintve közli: az a „fészbukon” úgysem látszik! Nevetve haladnak el mellettünk, miközben a több réteg ruhába burkolózó „illatszerárus” nő kiszúr magának. Már felénk lépve nyitja ki ütött-kopott, fehér zacskóját, amelyben a fiataloknak is eladott „márkás” parfümöket tartogatja. – Magukat is érdekli? Olcsón adom! Karácsonyra: családnak, gyereknek; férfiparfümöm is van – hadarja a jól begyakoroltnak tűnő mondatokat. Látszik, hogy a vérében van a kereskedés; észre sem vesszük, de már a kezünkre fújja a legújabb „Sánelt”. Megszólalni sincs időnk, már folytatja: – Másoknak tizenötezer, de maguknak tízért odaadom.
A kérdésre, hogy hogyan lehet ennyire olcsó, csak vállrántva közli velünk, ismerősétől kapta, aki „a gyárban dolgozik”. Hogy melyikben, arra már nem kapunk választ, mert úgy tűnik, nem tetszik neki a sok kérdés. – Na megveszik, vagy nem? Maguk jó embereknek tűnnek, odaadom „nyolcér”. Visszautasítva a szíves ajánlatot, további boltsorok felé vesszük az irányt, miközben elhaló káromkodások közepette az alacsony nő is beveti magát a karácsonyi forgatagba, újabb vevőket keresgélve.
Alig teszünk pár lépést, egy szakadt pléden ülő, szakállas ember kezét emelve kurjant felénk: – Kellemes ünnepeket, és minden jót! Ha pár forinttal segítenének Kisegítjük némi apróval, és bár váltig állítja, hogy nem alkoholra költi majd a pénzt, látótávolságban várakozva pár perc után észrevesszük, ahogy a kínai vegyesbolt felé veszi az irányt. A delikáteszből kilépve két kis átlátszó üvegcsét – „szaknyelven” csavaros kiflit – tart a kezében. Nem lepődünk meg.
Kesztyűárusok is tarkítják az aluljárót, de legtöbben úgy sietnek el mellettük, hogy tudomást sem vesznek arról, valaki hozzájuk szólt. Egy idős férfi botjára támaszkodva esik áldozatul a kereskedőnek, aki egészen addig szegődik a férfi mellé, amíg az ezer forintért – egy karácsonyi akció keretében – meg nem vásárolja a kabátjához illő, fekete, valódi (?) bőrkesztyűt. Lassú sétánk ellenére nem szólít meg minket, célközönsége az idősebb korosztály.
Néhány embert csak a frissen gőzölgő, kétszáz forintos pizzaszelet állíthat meg. Szép teljesítmény ez a gyorséttermektől, tekintve a sosem szűnő, áporodott szagot, amelytől tudat alatt is felgyorsul az ember lába. De tény, ha valaki hosszabb időt akar ezen a helyen eltölteni, annak nyomós okának kell lennie.
Amíg ezen mélázunk, egy fiatal hölgy közelít meg majdnem észrevétlenül. – Hisztek Istenben? – jön a kérdés. Meg sem várja a választ; itt mindenki ilyen rámenős. Gyorsan kezd bele – szinte levegővétel nélkül – monológjába arról, hogyan változtatta meg életét az ő Istenének szeretete. Akaratunk ellenére többek között azt is megtudjuk, régen az „itteniekhez hasonló” prostituáltként dolgozott, de a vallás miatt sikerült azt otthagynia. Jólneveltségünket kihasználva nem szakítja meg mondanivalóját három percen keresztül, amikor már kénytelen egy nagyobb levegőt venni, ugyanis láthatóan a rosszullét kerülgeti. Ezen felbátorodva sürgős intéznivalóinkra hivatkozunk, majd gyors léptekkel távozunk – ideje egy kis friss levegőt szívni.
Visszatérve két sárga mellényes, egyenruhás urat is észreveszünk a tömegben. Mit sem törődve a sorakozó hajléktanokkal, peckesen haladnak végig a tömeg közepén, kihasználva, hogy senki sem próbálja keresztezni útjukat. Egyikük egy bőrkabátos férfit végigmérve biccent egyet, majd folytatják nézelődő sétájukat.
– Kellemes ünnepeket és minden jót! – halljuk meg beszélgetés közben az ismerős jókívánságot. Úgy tűnik, a mámoros ünnepi hangulatban az úr elfelejtette, hogy nem sokkal korábban hasonló párbeszédet folytattunk. Felidézve neki a történteket, zavartan mormog valamit a bajsza alatt, de kis gondolkodási idő után, felszegett fejjel közli: itt mindenki csak rohan a dolgára, mi meg amúgy is, miért vagyunk még itt? Igaza van.
