Néhány embert csak a frissen gőzölgő, kétszáz forintos pizzaszelet állíthat meg. Szép teljesítmény ez a gyorséttermektől, tekintve a sosem szűnő, áporodott szagot, amelytől tudat alatt is felgyorsul az ember lába. De tény, ha valaki hosszabb időt akar ezen a helyen eltölteni, annak nyomós okának kell lennie.
Amíg ezen mélázunk, egy fiatal hölgy közelít meg majdnem észrevétlenül. – Hisztek Istenben? – jön a kérdés. Meg sem várja a választ; itt mindenki ilyen rámenős. Gyorsan kezd bele – szinte levegővétel nélkül – monológjába arról, hogyan változtatta meg életét az ő Istenének szeretete. Akaratunk ellenére többek között azt is megtudjuk, régen az „itteniekhez hasonló” prostituáltként dolgozott, de a vallás miatt sikerült azt otthagynia. Jólneveltségünket kihasználva nem szakítja meg mondanivalóját három percen keresztül, amikor már kénytelen egy nagyobb levegőt venni, ugyanis láthatóan a rosszullét kerülgeti. Ezen felbátorodva sürgős intéznivalóinkra hivatkozunk, majd gyors léptekkel távozunk – ideje egy kis friss levegőt szívni.
Visszatérve két sárga mellényes, egyenruhás urat is észreveszünk a tömegben. Mit sem törődve a sorakozó hajléktanokkal, peckesen haladnak végig a tömeg közepén, kihasználva, hogy senki sem próbálja keresztezni útjukat. Egyikük egy bőrkabátos férfit végigmérve biccent egyet, majd folytatják nézelődő sétájukat.
– Kellemes ünnepeket és minden jót! – halljuk meg beszélgetés közben az ismerős jókívánságot. Úgy tűnik, a mámoros ünnepi hangulatban az úr elfelejtette, hogy nem sokkal korábban hasonló párbeszédet folytattunk. Felidézve neki a történteket, zavartan mormog valamit a bajsza alatt, de kis gondolkodási idő után, felszegett fejjel közli: itt mindenki csak rohan a dolgára, mi meg amúgy is, miért vagyunk még itt? Igaza van.
