Így hajlongták körbe a szovjet hősi emlékművet Budapesten

Meglátogattuk a szovjet „felszabadításra” emlékező kommunistákat. A szelfi is vörös volt.

Majd jött a főattrakció, Benyovszky Gábor, a Munkáspárt központi bizottságának tagja beszélt, ő is köszöntötte az elvtársakat: mint mondta, az emlékmű homlokzatán látható felirat, miszerint „dicsőség a felszabadító szovjet hősöknek”, ezért a mai nap a felszabadulás ünnepe, erről már 1945. április 23-án döntött az Ideiglenes Nemzeti Kormány – mondta, külön nem kitérve a jelen volt megszálló szovjet hadsereg esetleges ráhatására.

Szidta egy sort a Horthy-érát, amely „a nyilas hungarista fasisztáknak” átjátszotta az országot, amelynek a „megsebzett Szovjetunió” hozta el a szabadságot, mint mondta, rettenetes áldozatok árán. De az emlékmű szélsőséges támadások célpontjában áll, mondta Benyovszky, aki szerint Magyarország nem teljesítette az 1947-ben aláírt párizsi békeszerződésben foglaltakat, mert engedi ellenséges nemzetekkel szembeni „ellenséges, ideértve: revizionista propagandát folytató” szervezetek működését.

A háborúk a határainkon vannak – tett egy kis külpolitikai kitérőt – mondván: a velünk határos Ukrajnában „kettő egész tized millió ember él”, akik nem akarnak Porosenko „nacionalista, fasiszta” rendszerében élni, ahol az ukrán kormány a dolgozó tömegeket fosztják meg jogaiktól, teszik mindezt, mint felsorolta, a magyar kormány, az USA és az EU háttértámogatásával. Emellett a szíriai polgárháborút is felemlegette; itt is Magyarország, az EU, az USA és a NATO együttes támogatásukkal kirobbantották a felkelést, ezért a terroristák már Magyarországot is fenyegetik, nem beszélve a menekülthullámról. A békét az szolgálná, ha a Benyovszky által az imént felsorolt szuperhatalmak befejeznék a háborút – mondta, némi logikai bakugrással hozzátéve: a múlt és a jelen egybefonódik az itt álló emlékműnél, ezért hajtsunk fejet a szovjet hősök előtt.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy oda- és visszautam során is megkérdeztem két-három embert mindenféle korosztályból, tudják-e, minek az évfordulója van április 4-én.

„Hogyne. Az úgynevezett szovjet felszabadítás csodás ünnepe. Balra át, zászlónak tisztelegj” – mondta ironikus mosollyal egy negyvenes férfi. Ő volt a legfiatalabb, aki tudta a helyes választ.

Ezután megkoszorúzták az emlékművet; kicsit komikus volt, ahogy a gyenge hangszórókból szóló patetikus zenét előbb egy régi Nokia-csengőhang, később pedig két öleb marakodásának zajai nyomták el. A Munkáspárt nevében egyébként Thürmer Gyula pártelnök, Bencsik Mihály megyei elnök és Benyovszky helyezte el a koszorút, de koszorúztak az orosz és a belorusz nagykövetség főtanácsosai, és az édesanyja társaságában szabályos díszlépésekben menetelő orosz kadétruhás fiú – ekkor derült ki, hogy az anyuka az orosz honvédelmi minisztérium katonai emlékbizottságának munkatársa. Itt sor került egy igazi vérvörös szelfire: vörös inges öregúr mosolygott bele a saját – vörös színű – fényképezőgépe objektívébe, ahogy lekapta magát a koszorúzással a háttérben.

Végül a nézőközönség helyezte el „az emlékezés és a hála virágait”, majd a társaság vezényszóra lelkesen elénekelte az Internacionálét.

A rendezvény végén egyébként sikerült elkapnom Thürmer Gyula pártelnököt, akitől megkérdeztem, miért délután egy órakor tart megemlékezést a Munkáspárt, amikor ilyenkor a munkások többsége dolgozik, erre leginkább annyit mondott:

„Jó kérdés.”

Mindenesetre hozzátette: a munkásság fogalma is átalakult az elmúlt húsz év során, ezért a párt is átalakult valamelyest, most például tudatosan indulnak addig kihagyott településeken is az időközi választásokon, ahol olykor egy szavazatot sem kapnak, de legalább megmutatják magukat – mondta.

Eközben a megemlékezők lassan szétszéledtek, a kartontranszparensek és zászlók eltűntek a táskák mélyén, a szovjet hősi emlékmű pedig újra demokratikusan visszasüppedt a bámészkodó turisták egyperces szelficélpontjai körébe.