Ira kinyitotta a gázcsapot, el akart aludni. Megmentették. Inni kezdett, masszívan. Az év elején Dunaharasztiba érkezett nő ma már verset ír, rajzol, fest, tervei vannak. Kemény munka áll mögötte. Furcsa, de amikor a szenvedélybeteg nők rehabilitációját végző Hajnalcsillag intézményhez érünk, kapuját tárva-nyitva találjuk, bárki, bármikor elmehetne. Mégsem teszi senki azok közül, akik bekerülnek – csöndben hálát adnak Istennek, hogy ide vezérelte őket, és betartják a szigorú napirendet, szabályokat.
A házban foglalkozásokat tartanak, amelyek után mindenki a saját területén tevékenykedik. Akad, aki füvet nyír, más a konyhán segédkezik, takarít vagy a kertet rendezi. Hangos szót nem hallani, ám olykor már nevetni is tudnak az itt élők.
Mint a már említett 52 éves Ira, akinek – ahogy itt szinte mindenkinek – sorsa legalábbis girbegurba. Valaha mikrobiológusként dolgozott, később testvérével volt közös húsipari vállalkozása, amíg a cég csődbe nem ment. A Dunántúlról akkor költözött vissza az Alföldre. Párjával 20 évig volt együtt, a férfi korábban szintén alkoholista volt, elvonóra került, ahonnan gyógyultan tért haza. Az alkoholt azonban a munkával váltotta fel. – Ő munkamániás lett, én párfüggő – jellemzi Ira az akkori állapotokat.
A nő 16 éven át ápolta idős szüleit, de előbb édesanyját, majd tavaly év elején vak édesapját is elveszítette. Amint fogalmaz, itt indult el a lavina, mivel szülei tudták anyagilag támogatni; ettől kezdve sem célja, sem munkája nem maradt, fájdalmát pedig italba fojtotta. Ideg-összeroppanást kapott, kórházba szállították, majd Dömösre, rehabilitációra. Amikor hazatért, párja már egy másik nőnél kereste a boldogságot. Míg korábban saját bevallása szerint hétköznapi szinten fogyasztott alkoholt, az átéltek hatására jött a „poklok pokla”. Otthon ivott, jellemzően palackonként 300-400 forintos borokat, olykor három üveget is kiürített egy nap. Elvonóra ment, mert belátta: ha így folytatja, vége az életének.
Amióta itt van, kitisztult számára a kép, újraéledő emlékeiből naplót vezet. Május végén látogatóba hazamegy pár napra, most még nem tudja, mire érkezik, mert volt élettársával közös ingatlanjuk tulajdonlási papírjai körül problémák vannak. Szobája falán saját készítésű koszorú, képek, és egy pillangó, ami számára a szabadságot jelképezi, mint fogalmaz, „száll és szabad lesz”.
Elza az Alföldről került az intézetbe. Haja ápolt, arca szépen sminkelt, ha az utcán találkoznánk vele, nem is gondolnánk, milyen poklot járt meg az 50 éves, jelenleg rehabilitációs járadékon élő, alkoholista és bipoláris depressziótól szenvedő nő. Jó 16 éve fogyaszt alkoholt, de oda, hogy „innia kell”, elbeszélése szerint tragédiák sora fordította. Korán, 17 évesen ment férjhez egy agresszív emberhez, aki lelki terrorban tartotta, néha verte is. Férje elhitette vele, hogy Elza nélküle nem ér semmit, értéktelen nulla, éhen halna, s mivel árva, nem is lenne hová mennie. Férje eközben folyton megcsalta, gyakran két-három nővel is egyszerre – számos betegséget cipelt a hitvesi ágyba a lapos tetűtől a bőr- és nemi betegségekig. A nő műtétekre szorult, míg az állandó stressztől gyomorfekélyt kapott. Később több, rosszindulatú bőrdaganata keletkezett, amelyeket szintén műteni kellett.
A problémáját tetézte, hogy nagyon jól éltek a férfi vállalkozásából, irigyelt családnak számítottak a városban. Elza szociális ivóként jellemzi akkori korszakát, rengeteg társadalmi és üzleti eseményre járt férjével, ahol általában fogyasztott alkoholt, ám akkor még nem volt lételeme az ital. Belerokkant a sok megpróbáltatásba: kétszer is megpróbálkozott az öngyilkossággal, szerencsére sikertelenül. Az egyik kísérlet után rendbe jött, úgy érezte, ha a kapcsolatban marad, meghal. Elvált. Évekig megállta, hogy nem ivott, de amikor újra stressz érte, visszaesett: a váláskor svájci- frank-alapú lakáshitelt vett fel, amelynek részleteit egy idő után már nem volt képes törleszteni, épphogy el tudta adni az ingatlant. Azt követően albérletről albérletre járt gyerekeivel.
– Nagyon jó, hogy létezik ez az otthon, kár, hogy csupán az egyetlen kizárólag nőknek fenntartott hely az országban – örül és kesereg egyszerre. Ő is csak a rokonai segítségével talált rá az intézetre, amelyet korábban egy kórházban sem ajánlottak számára. Nem érti, miként fordulhat az elő, ha valaki elhatározza, hogy meg akar gyógyulni, miért csak ezen a helyen teheti meg. (Koedukált terápiás intézet egyébként több is található az országban – a szerk.) – Sok helyen 35-40 év a korhatár. Miért mondanak le az idősebb emberekről? Nekik is jogukban áll gyógyulni, ha van motivációjuk, vagy nem? – szegezi a láthatatlan illetékeseknek a kérdést.
Pedig negyvenen túl is van élet. Bizonyság erre a 60 esztendős Erzsébet esete, akit még a pünkösdisták is külön engedéllyel vettek fel, náluk ugyanis 55 év a korhatár. Az egészségügyben negyven évet lehúzó nőnek két évtized után bomlott fel a házassága: a férjének vállalkozása lett, sikeressé vált, úgy érezte, addigi társa visszahúzza; más lett az igénye.
Férje családjánál szokás volt, hogy mindig tartottak otthon alkoholt, így amikor a férfi elhidegült Erzsébettől, búfelejtőnek az italhoz nyúlt. Később már altatónak is a szeszt használta. 18 éve vált el, azóta volt az alkohol rabja mostanáig. Erzsébet előbb társasági, majd napi, végül zugivó lett, azt gondolta, nem veszik észre környezetében, munkahelyén, hogy iszik. Ám egy alkalommal a kórházban érte utol az elvonási roham (delírium tremens), s már nem tudta tovább titkolni szenvedélybetegségét. Korábban legalább munkájába menekülhetett, utóbb már az sem okozott számára örömöt. Gyerekei felnőttek, kiégett, feleslegesnek érezte magát.
Egy éve fogadták be a dunaharaszti otthonba. Itt jött rá, hogy az alkohollal nem old meg semmit. Ám egy alkalommal, már az izoláció (az első három hónapban nem mehetnek haza a betegek – a szerk.) után hazatért, és talán automatizmusból, de meghúzta a házban lelt pálinkásüveget. – Utána iszonyú érzés, csontig hatoló fájdalom lett úrrá rajtam, de a fiam nem engedte, hogy fájdalomcsillapítót vegyek be, érezzem, emlékezzek rá, mit tettem. Azonnal menekültem volna ide vissza. Azóta nem ittam egy kortyot sem – idézi fel a borzalmas emléket Erzsébet.
Tapasztalata szerint szülővárosában és környékén, az Alföld déli részén sokan fordulnak kortársnői közül az italhoz, olykor a droghoz, csak – ahogy korábban ő is – tagadják szenvedélybetegségüket. Szerinte az ő korabeli nők húsz százaléka valamilyen függőségben szenvedhet. A fia barátnőjének édesanyja gyógyszerfüggő volt, aki szintén Dunaharasztiban gyógyult. – Itt nem kell szégyellni, ki vagy, mert mindenki hasonló cipőben jár, ugyanakkor önzetlen szeretet árad mindenki felé – mondja a nyugdíjas asszony.
Boruzs Ágnes vállalja a nevét, az arcát, a 28 éves, kétgyermekes anyuka azt mondja, úgyis mindenki előtt nyitott könyv az élete. Amely eddig szinte csak fekete lapokkal telt meg. 14 éves kora óta drog- és alkoholfüggő, amint a középiskolába került, bevitték a rosszba, mondja, de hamar hozzáteszi: könnyű Katát táncba vinni Eleinte csak a hétvégi bulikon fogyasztott ecstasyt, speedet és kokaint, ám két évvel később utóbbi kettőt már vénásan lőtte magának.
A fecskendőt, a tűt akkoriban még be tudta szerezni a patikában, tulajdonképpen ez (is) lett a veszte: a patikus beszámolt vásárlásairól édesanyjának. Szülője eltiltotta mindentől, még az iskolába is bekísérte, majd onnan haza. Az elvonási tünetek ellen azonban nem tudott mit tenni, egy alkalommal pedig, amikor roham tört rá, felkapott egy széket és fejbe verte vele a tanárát. Kicsapták.
Dolgozni ment, majd Olaszországban kötött ki, ahol éjszakai klubokban táncolt. Itt újra inni kezdett és kábítószerezett is. Nagyjából két évet táncolt a talján éjszakában, amikor várandós lett. Minden káros szenvedélyével felhagyott, hazajött, életet adott gyermekének. A gyesből azonban nem élt meg, ezért újra Olaszországba utazott, ám amíg kint volt, beszélni kezdett a kisfia, ezért eldöntötte: soha többet nem távozik az országból.
Egy italnagykerben kereste a kenyerét, amikor édesanyja megbetegedett, majd meghalt, újra kicsúszott a lába alól a talaj. – Megreccsentem, és nagyüzemi méretben kezdtem inni és drogozni – s megemlíti a 4-MEC, valamint a kristály névre hallgató rettegett dizájner drogokat. Azt mondja, Törökbálinton, ahol élt, könnyen hozzá lehet jutni lényegében bármilyen szerhez. Vedelt nyakló nélkül, akár két liter vodkát is képes volt meginni egy éjjel. Egyre vigyázott: munkahelyén ne tűnjön fel senkinek a szenvedélye, ezért amikor „offra vágta magát”, inkább betelefonált, hogy beteg.
Ági úgy saccolja, korosztályát, vagyis a húszas éveikben járók nyolcvan százalékát érinti a kábítószer, de sokakat az alkoholfüggőség problémája is. Legtöbben divatból, megfelelési kényszerből kapnak rá, vagy azért, mert nem találják a helyüket. Tapasztalata szerint kevesen találnak kiutat, szégyellik, hogy függők, vagy be sem vallják maguknak. Ez az összegzés még akkor is elkeserítő, ha tudjuk: Ági zárt körben mozgott, így véleményét is érdemes e konstellációban értékelni.
Ágnest kis idővel később újabb sokk érte: egy kocsmában megismerkedett később megszületett kislánya apjával, aki egy idő után teljes lelki terrorban tartotta, ha nem ivott vagy szívott vele közösen. Ilyenkor gyakran verekedtek is. Öt évet húztak le egymás mellett. A közeli családsegítő központ révén Ági egy mentorhoz kezdett járni, ám visszaesett, inni kezdett, amit bejelentettek, és már nem volt visszaút: a gyermekvédelem elvette tőle a kicsiket. – Öt napra bezárkóztam a házba, csak gondolkodtam. Bevallottam magamnak, hogy drogos és alkoholista vagyok. Addig azt hittem, amilyen könnyen rá tudok szokni valamire, olyan könnyen le is tudnám tenni. De mindig csak azt mondtam: „majd holnap”. Tudtam, sokkal több kell nekem, mint heti egy beszélgetés az addiktológián – emlékszik; ezután került a családsegítő támogatásával Harasztiba. Csudajó itt az élet, lelkendezik, már nem gondol az alkoholra és a drogra, az a szeretet veszi körül, ami eddigi életéből hiányzott. Szeretne egy évet bent eltölteni. – Játszottam a tűzzel, pedig tudtam: elveszíthetem a gyermekeimet. Most nevelőszülőknél vannak. Abban bízom, talán egyszer úgy ítélik meg, hogy visszakaphatom őket – bizakodik Ágnes.
Utóbbi két hölgy sorstársaikra vonatkozó becslését Kupai Szilvia szociális munkás is megerősíti: bár egzakt számok nem állnak rendelkezésére, több mint tíz éve dolgozik a szenvedélybetegek felépüléséért, azaz komoly rálátással rendelkezik. Elmondja, az alkoholisták többen érkeznek, a drogfüggő nő kevesebb. Utóbbiak közül régen a heroinnal vagy később a speeddel élők kerültek Harasztiba, ám azt látják: a „hagyományos” szereket teljesen kiszorították a dizájner drogok.
Rávilágít egy másik problémára is: a gyógyszerfüggők a pszichiátriákon szerzik be azokat a medicinákat, jobbára nyugtatókat, antidepresszánsokat, amelyeknek a rabjaivá válnak. E szereket magukban, de előfordul, hogy alkohollal kombinálva fogyasztják. – Nincsenek jelen, csak fekszenek, alszanak – jellemzi e betegeket a gondozó. Az orvosok egy idő után nem írnak fel több gyógyszert, ilyenkor a függők más doktort keresnek meg. A körforgás mindaddig tart, míg valamelyik orvos megtagadja a pirula felírását. Ezután a gyógyszerfüggők vagy egymással kezdenek el csereberélni, vagy a feketepiacon keresnek árut. Kupai Szilvia azt mondja, tapasztalatuk és a betegek elmondása szerint is nagyon könnyen hozzá lehet jutni e veszélyes gyógyszerekhez. Hogy ne legyen rá szükségük, a pünkösdi egyház segít az idekerülőknek támaszt találni. Nem kötelező hinniük Istenben, de a tapasztalat az, hogy olykor még az ateisták is megtérnek. Ira is Dunaharasztiban találkozott Istennel, korábban csak annyit érzett, van egy erő, amely segíti a nehézségek idején. – Nehéz ez a felismerés, és nem kis feladat ateistából egy más életszemléletre váltani, ám a lelki bajokra nem orvosság kell, hanem hit, remény és szeretet. Ha önmagát tiszteli valaki, mást is könnyebben szeret – vallja a megtért Ira. Ági korábban hívő volt, ám amikor elveszítette a szüleit, azt mondta: ha Isten mindenkit elvesz tőle, akkor nincs is. Szerencsére itt visszatalált hozzá, rendszeresen olvassa az Igét, és a gondozóktól azt is megtanulta: később egyedül a hitbe tud majd kapaszkodni.
Erzsébetet bár megkeresztelték, ahogy ő fogalmaz, semmi köze nem volt a valláshoz, a hithez. Ma mégis úgy látja: Isten adta vissza az életét azzal, hogy hite lett. – Megfogott az ebédnél szokásos dicsőítő énekek hangulata, még ha először nem is fogtam fel a szavak igazi jelentését – emlékszik Istennel való első találkozására. A Mindenható jelenlétét az énekeken, az áhítatokon keresztül élte, éli meg. Mint mondja, a tanórákon is szó esik az Igéről, illetve arról, miként tudják felhasználni az életükben az útmutatásokat. Szeretne egy általa korábban már feltérképezett gyülekezethez csatlakozni. Azt mondja, kár, hogy nem 20 évvel korábban talált rájuk.
Talán nem csak ő fájlalja. Búcsúzás közben még látjuk, amint újabb családtag érkezik: ötven év körüli, megroggyant egészségi állapotú nőt kísérnek a váróba.
