„Horgolok, kötök, keresztszemezek, de ha én egyszer innen kijutok, soha, de soha többé nem akarok kézimunkát látni!” – mormolja Zsanett egy adventi koszorú mögött üldögélve a Gyorskocsi utcai büntetés-végrehajtási intézetben. A fiatalasszonynak nem ez az első karácsonya, amelyet a rácsok mögött tölt. Elmondása szerint élettársa ügyködése miatt, bűnpártolásért került börtönbe három évvel ezelőtt. Azóta körülbelül háromszáz börtöntársa közül hattal kötött szorosabb barátságot. Ottjártunkkor épp nekik készített ajándékot, többségük papírkeretbe foglalt hímzett szívecskét kap.
Zsanett tudja, családja mivel lepi majd meg a rácsokon túlról idén karácsonykor. Szerinte a börtönbüntetés nem a raboknak, hanem a hozzátartozóknak a legnehezebb, különösen a szülőknek.
„Mi kőből vagyunk, mindent kibírunk”
– mondja, hozzátéve, hogy ő a szerencsések közé tartozik, családtagjai ugyanis lesik minden kívánságát. „Mivel minden hónapban kapok tőlük csomagot, akár azt is mondhatnánk, hogy nálam egész évben karácsony van” – jegyzi meg nevetve. Jókedvének alighanem az is oka, hogy január végén szabadulhat. Azt tervezi, visszatér korábbi munkájához, az egészségügybe. Úgy tudja, ott „várják szeretettel”.
A műfenyővel díszített teremben Zsanett és nyolc rabtársa készít ajándékokat, a többiek azonban szemmel láthatóan nem osztoznak a fiatalasszony jókedvében. Szinte némán tevékenykednek szürke rabruhájukban. Van, aki karácsonyfadíszt készít, más angyalt horgol. Egy idősebb, hatvan év körüli hölgy előtt befejezett foltvarrásos neszesszer fekszik az asztalon. Külföldön élő fiának készítette, most arra vár, hogy a beszélőn átadhassa neki. Bár nem lehet pontosan ütemezni, a rabok rendszerint próbálják a szentestéhez minél közelebbre időzíteni szeretteik látogatását vagy a velük való telefonbeszélgetést.
„Látja, nyolc és fél centiméteres darabokból raktam össze” – mutatja az asszony. Arról inkább nem akar beszélni, miért kapott börtönbüntetést, csupán annyit árul el, hogy ez nem az első karácsonya idebent, de jövőre tervei szerint már otthon ünnepel a fiával. Az asztal másik oldalán Beáta és Erzsébet dolgozik közösen egy koszorún. Hangtalanul. Mindketten négy éve élnek már a rácsok mögött, Beáta csalás miatt, Erzsébet pedig nem szeretne beszélni az okokról. Elmondja viszont, hogy aki akar, annak rengeteg lehetősége van részt venni karácsonyi programokban. A rabok rendszerint kisebb műsorokat adnak elő egymásnak, és van ünnepi menü is: bejgli, hal, rántott hús.
De
mit ér ez, ha az ember lelke otthon van a családdal?
– teszi fel a kérdést a mellettük üldögélő Judit. A nagy szemű szőke asszony sem beszél arról, miért kapott letöltendő börtönbüntetést két éve. Szerinte a karácsony a rabok számára a legnehezebb időszak. Többségük – ahogy fogalmaz – eleve összetört ember, aki ezekben a napokban, hetekben rendszerint még inkább elkeseredik. Elmondása szerint akad köztük, aki hetek óta kerüli a televíziót, mert elviselhetetlen számára az ünnepre készülő külvilág és a zárkák valósága közt feszülő ellentét. Juditnak szerencséje van: az ünnepekre hazamehet a családjához. Utána még vissza kell térnie.
Egy emelettel lejjebb és néhány zárt folyosóval odébb éppen mise zajlik. A festett ablakokkal díszített teremben az első sorokban ülnek az elítéltek. Mögöttük néhány sorral azok, akiknek ügyében még nem született döntés. Előbbiek rabruhában, utóbbiak pedig még utcai viseletben. A falra aggatott képekről a czestochowai szűz és Jézus, Sába királynője és Eszter királyné, valamint az eredendő bűnt elkövető Ádám és Éva figyelte az éneküket.
A bejárat előtt egy asztalon nagy halomban áll Jan Eriksen Striciből evangélista című könyve. Az ajánló szerint a norvég szerző – aki ősszel több magyar büntetés-végrehajtási intézetet is felkeresett – az alvilágban töltött tizenhat év után közel járt a végső alámerüléshez, amikor meglátta a reménytelen helyzetét beragyogó világosságot.
