- Mi az a CPAC és milyen jelentősége van az eseménynek?
- Amerikában ez az egyik legfontosabb konzervatív rendezvény, ugyanis mindenki, aki a republikánusok jobboldalán helyezkedik el – és ma már ez a trumpiánus szárny a fősodor arrafelé –, az ott van és képviselteti magát. Idetartoznak a legnagyobb elemzőintézetek, a legfontosabb konzervatív gondolkodók, jobboldali influenszerek és sajtóorgánumok, illetve nem utolsósorban politikusok is. Ronald Reagan korábbi amerikai elnök volt a vezérszónok a legelső CPAC-n, és azóta a hivatalban lévő republikánus elnökök rendszeresen elmennek az eseményre. Az elmúlt években Donald Trump is jelen volt, ahogy most is, de rám Mike Pence alelnök értékvalló beszéde tette a legmélyebb benyomást. Úgy fogalmazott, „a nemzet biztonsága a határok biztonságánál kezdődik”.
- Van a CPAC-nek nemzetközi jelentősége is?
- Úgy fogalmaznék, hogy „az USA-ban világhírű” – de mivel az ország világhatalom, ezzel meg is van a nemzetközi jelentősége. Hogy mást ne mondjak a globális hatásokról, Trump saját bevallása szerint a szervezők, az American Conservative Union (ACU) vezetője, Matt Schlapp győzte meg végül őt magát arról, hogy induljon el az előválasztásokon 5 évvel ezelőtt. Az elmúlt években egyébként japán, koreai, brazil és ausztrál társszervezetekkel közösen rendeztek az Egyesült Államokon kívül CPAC-ket, amelyek szintén a helyi konzervatívok seregszemléjeként működnek, illetve erősítik a transzatlanti kapcsolatokat. Európai CPAC mostanáig nem volt, de egy hete szombaton a rendezvény főszínpadán jelentettük be a szervezőkkel, hogy idén májusban az Alapjogokért Központ – a Mathias Corvinus Collegium közreműködésével – Magyarországra hozza a rendezvényt.
- Milyen reményeket fűznek a CPAC Hungaryhez?
- A célunk az, hogy a fizikai valóságban is összekapcsoljuk azt a szellemi vonalat, ami rokon a napjainkban tapasztalható amerikai jobboldali reneszánszban, és a szemünk előtt játszódó európai nemzeti-konzervatív ébredésben. Európában, azon belül is magyarországi „epicentrummal” elindult egy intellektuális pezsgés, ami alatt nemcsak azt értem, hogy jobboldali pártok sikereket érnek el, hanem azt is, hogy rendezvények, gondolkodók, újságírók – és persze politikusok – sürögnek-forognak és tenni akarnak a hagyományos társadalmi struktúrák, intézmények, értékek védelméért. Érzik szerintem sokan a konzervatív oldalon az Atlanti-óceán mindkét partján, hogy a nyílt társadalom erői össze akarják roppantani azt a világot, ami számunkra a dolgok természetes rendjét jelenti. A haza szeretetének érzése, a szuverenitás, a nemzeti identitás, a normális családmodell, a férfi és nő teremtett adottsága, maga az „Élet kultúrája” átfogó liberális támadás alatt áll. Szóval megindult annak átgondolása, hogy hogyan lehet a mai progresszív mainstream ellen lázadni, sőt azt is mondhatnánk, hogy az igazi forradalmár ma az, aki konzervatív. Azt szeretnénk, hogy a tengerentúli konzervatív szereplők megismerjék az európai társaikat és fordítva. Emögött van egy nem titkolt szándék is, mégpedig az, hogy szeretnénk, ha a két oldal egymást is tudná legitimálni. Egy konzervatív sokszor érzi úgy a felé például a populáris kultúrából áramló liberális életmódszabadságok miatt, hogy véleményével kisebbségben van. Hosszú távú cél, hogy elérjük, az egyébként az abnormalitást hirdető liberálisok ne tudják feltüntetni saját ízléskultúrájukat úgy, mintha az kizárólagos lenne. Ehhez pedig az kell, hogy egymástól földrajzilag távol lévő „jobboldaliságok” találkozzanak – például Budapesten. És igen, ha az ellenség globális, akkor nemzeti erőknek igenis szükséges együttesen fellépniük.
