Hetven éve kezdték a kitelepítéseket a kommunisták

Hetven éve, 1950. június 22-ről 23-ra virradó éjjel kezdődtek meg Magyarországon a tömeges kitelepítések, a kommunista államvédelmi hatóság elsőként a déli határsávból deportálta a hortobágyi pusztába az „osztályidegennek” minősített embereket.

A belső ellenség elhárítására kidolgozott központi terv végrehajtása 1950. június 22-ről 23-ra virradó éjjel kezdődött meg. A jugoszláv határon a kiemelt védelemben részesített határsávból deportálták az „osztályellenségeket”, többségében egyszerű földműveseket. A rettegett Államvédelmi Hatóság (ÁVH) által irányított, a legnagyobb titoktartással és szervezettséggel végrehajtott művelet során minden határközeli településről 4-5 egész családot vittek el, a tehetetlen idősekkel és csecsemőkkel együtt az éjszaka közepén.

A minden vagyonuktól megfosztott családok a készülődésre csak néhány percet, esetleg órát kaptak. 1950 júniusától több lépcsőben (az osztrák határsávból, majd a nagyobb városokból és Budapestről) közel tízezer embert hurcoltak el marhavagonokban a magyar gulágra, a Hortobágyon és környékén, Árkuson, Borzas-Mihályhalmán, Erzsébet-tanyán, Kócs-pusztán, Kónyán, Kormó-pusztán és Lenin-tanyán, majd 1951-ben Ebesen, Elepen, Tedejen, 1952-ben Borsóson és László-majoron felállított zárt táborokba. Ezek helyén, illetve a közelükben ma emléktáblák találhatók.

A rendkívül brutalitással végrehajtott kitelepítésre hivatalosan a megtévesztést szolgáló „népességgondozás”, az elhurcoltak megnevezésére a „telepes”, „telepített” kifejezést használták. A 12 munkatáborból álló „szociális” táborrendszert a „K”, azaz különleges őrsök, kutyás-fegyveres rendőrök őrizték. A családokat embertelen körülmények között, többnyire mezőgazdasági épületekben, barakkokban, istállókban helyezték el fűtés, áram és vezetékes víz, orvosi ellátás nélkül.

Az építmények „lakhatóvá” tétele a kitelepítettek feladata volt, ezért kezdetben a szabadban éltek. Aki betöltötte a 12. életévét, annak napi 12 órát kellett dolgoznia, miközben az őrök folyamatosan bántalmazták, megalázták őket. A zárt területet engedély nélkül nem hagyhatták el, látogatókat havonta egyszer, az őrparancsnok engedélyével fogadhattak. A mindennemű ellátás és anyagi jövedelem nélkül maradt emberek az első időszakban csak azért nem haltak éhen, mert – a hatalom cinikus számításai ellenére – a befogadásukra kényszerített családok segítették őket.

A kitelepítéseknek Sztálin halála után a Nagy Imre-kormány 1953 júliusi amnesztiarendelete vetett véget. A táborokból az év októberéig hétezren szabadultak, de elkobzott vagyonukat nem kapták vissza, sokan még eredeti lakhelyükre sem térhettek vissza és titoktartási kötelezettség terhelte őket. Az átélt borzalmaktól soha nem múló lelki sebeket szerzett túlélőket másodrendű állampolgárként kezelték, mintha önhibájukból hurcolták volna el őket. Megaláztatásaikról, szenvedéseikről és veszteségeikről csak a rendszerváltás után beszélhettek, képviseletük érdekében 2000-ben egyesület alakult.

A kommunista diktatúra által elkövetett tömeges kitelepítések hatvanadik évfordulóján, 2012. március 12-én az Országgyűlés határozatot fogadott el a kitelepítettek, valamint az őket befogadók emlékének megörökítéséről. Az 1950-1953 között kitelepítettek emlékére Budapesten, a Tabánban 2010-ben központi emlékművet állítottak, a tervek szerint 2022-ben a Hortobágyon látogató- és emlékközpontot avatnak fel.