Emlékszünk, még mintegy két évtizeddel ezelőtt, amikortól a Magyar Nemzetnél együtt dolgoztunk Szentkirályi Andrással, mindennap a Fény utcai piachoz közeli törzshelyén olvasta el a napisajtót. Semmi nem kerülte el a figyelmét, még az apróhirdetéseket is átböngészte.
Miután megvitatták a cimborákkal a világ és az ország történéseit, az oldalsó mellényzsebébe tette az egybecsavart politikai napilapokat – akkor még négyet –, és a szerkesztőségbe vette az irányt.
Amikor beért, mindenkit felkeresett az asztalánál, és elmondta, hogy ki miről maradt le, mivel előzött a konkurencia. Szerette megnyerni a hírversenyt, tele volt ötletekkel.
Az idő haladtával, főként késő délután, egyre többször hangzott el a szájából, hogy „Add már le!”. Jól tudta, hogy a biztonságos lapzárta érdekében kit mikor kell elkezdeni sürgetni. És ezt nem is mulasztotta el soha.
Nem beszélt feleslegesen, virtigli, klasszikus szerkesztő volt, hihetetlenül gyorsan dolgozott. A magyar belpolitika, közélet egyik legnagyobb ismerője volt. Amit nem tudott, azt nem is volt érdemes tudni. Ha valami tévedés került a lapba, azzal nyugtatott bennünket, hogy amíg újság van, addig hiba is lesz.
Imádott horgászni, mindig ugyanabban az időszakban ment a barátaival a Balatonhoz. Mikor mondtuk, hogy végig szakadni fog az eső, csak legyintett, és nevetve mondta, a presszóban ez nem okoz majd gondot.
Nemrég kórházba került, nem gondoltuk, hogy ekkora a baj.
Mindannyiunknak hiányozni fogsz.
Isten veled, Golyó kapitány!
Életút.
Szentkirályi András az Az ELTE-n tanárnak tanult, a kilencvenes évektől a Magyar Hírlapnál, később a Magyar Nemzetnél dolgozott szerkesztőként, majd a PestiSrácok.hu lapszerkesztője volt.
Borítókép: Szentkirályi András (Forrás: PestiSrácok.hu)
