Én nem lőttem, de magam vágtam le Sztálin csizmáját

– Láttam, amikor barátom 12 éves öccsét fejbe lőtték az oroszok, emlékszem a tankban megégett katonák szagára. Sosem felejtem el, hogy menekültünk Magyarországról az ÁVO elől, és hogy sírtam, amikor 33 év után ismét magyar földön állhattam – mondta lapunknak Pongrátz András, az 1956-os forradalom egyik hőse, aki most a 66 évvel ezelőtti eseményeket idézte fel.

Egyfajta országjárás keretében közel húsz iskolába látogat el ezekben a hetekben Pongrátz András, hogy diákok százai első kézből ismerjék meg, hogyan is történt az 1956-os forradalom, miért döntött egy ország úgy, hogy fellázad a szovjet hatalom elnyomásával szemben. A ma 84 éves, testvérei közül a legkisebb, és – 86 éves fivére mellett – még élő Pongrátz fiú idős kora és bokros teendői ellenére is örömmel és szívélyesen fogad budai lakásában, ahol kényelmes karosszékbe helyezkedve úgy beszél ’56 októberéről és az egész életét meghatározó napokról, mintha először osztaná meg emlékeit.

Belecsöppent az eseményekbe

17 éves volt akkor, és – mint mondta – semmit nem tudott arról, mi is szerveződik a fővárosban. Mondhatnánk, belecsöppent az eseményekbe, ahogy sokan mások, mégis tudta, érezte, mit kell tenni. – Október 23-án délután, az iskola kultúrfelelőseként bementem az Operába, hogy az általam eladott jegyekkel elszámoljak. 

Mikor kijöttem az épületből, a falon egy írógéppel írt papírt vettem észre, melyen az egyetemisták követeléseit olvastam 

– meséli, visszaemlékezve a forradalom kezdetére. – Csóváltam a fejem: mi történik itt? Felültem a villamosra, nem is ültem, inkább csüngtem a villamoson, ahogy azt annak idején tettük, majd a körúton, miután elhagytam a Nemzeti Színházat, láttam, hogy egy szobor lábánál rengeteg fiatal gyülekezett. Leugrottam a villamosról, hogy megnézzem, mi történik. Ez volt az a hely, ahol egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, ledöntjük a Sztálin-szobrot. 

A körúton mentünk, jöttek a kamionok, teherautók. Az autókból kérdezgették, hova tartunk. Mondtuk: ledöntjük a Sztálin-szobrot. „Jaj, de jó, megyünk mi is!” – kiáltották, és csatlakoztak hozzánk 

– idézi fel a részleteket mosolyogva. Mire odaértek, rengetegen gyűltek össze, volt, aki kötelet vitt, másvalaki létrát. – Úgy húszan nekifogtunk, de borzasztó sokat kínlódtunk. Nyakába akasztottuk a drótkötelet, a másik felét egy teherautóhoz erősítettük, de a kerekek csak kipörögtek, a szobor meg sem moccant. Elvittük hát a teherautót, és megraktuk macskakővel, de még így sem sikerült ledönteni a Sztálin-szobrot, a drótkötelek elszakadtak. Mivel gépipari technikumba jártam, értettem a lángvágóhoz, mondtam is a többieknek, el kell vágni a lábát a szobornak, másként ez nem fog menni – mondja. 

Egy közeli iskolából vittek is lángvágót, Pongrátz András maga vágta Sztálin csizmáját. 

– Így végül sikerrel jártunk, de közben végig attól féltem, hogy ha ez a hatalmas szobor eldől, százakat is agyoncsaphat – fogalmaz. 

Halálfélelem

– Miközben a rádiónál már lövöldöztek az ávósok, Ernő bátyám a Parlamentnél volt, ahol a tömeg Nagy Imrét követelte. Ernő elment Nagy Imre lakására, és elvitte a Parlamenthez. Az épületben keresett egy magyar zászlót, hogy kilógassa az egyik ablakon, de mindegyik zászlón ott éktelenkedett a kommunista címer. 

Ernő egy bicskával kivágta a címert, így jött létre a lyukas zászló 

– meséli meghatottan. Október 24-én reggel Soroksáron a barátaival összeállva barikádot emeltek az orosz tankok ellen. 

Hallottuk, hogy ott mennek majd keresztül az oroszok a város felé, hát összebeszéltünk, hogy majd mi feltartóztatjuk őket. 

Jöttek is a tankok, utánuk a teherautók. Látták, hogy a barikádon nem tudnak átmenni, hát kikerülték azt, rámentek a HÉV-sínekre, és minden nehézség nélkül elmasíroztak. Dühünkben téglákkal, kövekkel dobáltuk őket, ami persze meg sem kottyant a tankoknak. A teherautók ablakait betörtük ugyan, mire a platón ülő orosz katonák elkezdtek lőni. És csak lőttek, lőttek és lőttek! Ott volt először éltemben halálfélelmem. Lefeküdtem, és egy fa mögé kúsztam, hogy legalább a fejem védve legyen, ha eltalálnak. Nagyon sok halott volt. Egy barátom 12 éves öccsét fejen lőtték, ott halt meg a szemünk láttára – mondja halkan.

A Corvin közben

A Pongrátz testvérek Corvin közi tevékenységéről és a forradalomban betöltött szerepéről Pongrátz András úgy emlékszik vissza, Ödön testvére választotta a Corvin mozi épületét, védettsége miatt. – Bálint talált egy ágyút Soroksáron, a templom mögött. Nem volt benne az elsütőszeg, hát csinált egyet. 

Behozta az ágyút a Corvin közbe, feltettük a lépcsőre. Felküldtünk egy gyereket a körúton egy ház második emeletére, ahonnan zsebkendővel jelzett a fiú, ha az orosz tankok olyan helyen voltak, hogy az ágyú pont eltalálja azokat. 

12-13 tankot lőttünk ki úgy, hogy a szemben lévő épületeknek semmi baja nem lett! A lövésekkel persze csak a hernyótalpakat tudtuk tönkretenni, így a tankok nem tudtak továbbmenni. Ezután benzinesüvegeket dobáltunk a járművekre. A Corvin mozi mögött volt ugyanis egy benzinkút, Ödön feltörte, onnan volt benzinünk. 

A szegény kis orosz katonák vagy kiszálltak, vagy bent égtek a tankban. 

Emlékszem, beugráltunk a tankba, fegyvereket kerestünk, meg mindent, aminek hasznát vehettük. A mai napig emlékszem a szovjet katonák égett szagára. Hogy ezt lelkileg miként lehetett feldolgozni? Ez volt az élet. Háború volt, ezt kellett tennünk. A mi forradalmárjaink is az utcákon haltak meg – fogalmaz, majd elárulja, mivel ő volt a legfiatalabb, testvérei nem adtak neki puskát, ezért ő nem lőtt. 

Mi a lakásokat jártuk körbe, az asszonyoktól üvegeket kértünk a Molotov-koktélokhoz. Készségesen öntötték ki a paradicsomszószt és egyebeket, és örömmel adtak nekünk mindent, amijük csak volt. 

Mikor győzött a forradalom – ahogy Pongrátz András mondja –, az emberek örömmámorban ölelgették egymást az utcákon, anélkül, hogy ismerték volna a másikat. – Azt hittük, szabadok vagyunk, szabadon élhetünk Magyarországon, nyertünk az elnyomókkal szemben. Egészen november 4-ig tartott a mámor – emlékszik vissza a keserédes napokra. 

 

Menekülés

November közepe felé Pongrátz András már nem mehetett haza, keresték az ávósok. – Azt mondtam, nem adom nekik az életemet, inkább elmegyek! – mondja ma is büszkén, aki az egyik bátyjával és két barátjával indult útnak Ausztria felé. 

Három nap, három éjjel gyalogoltunk. Azt sem nagyon tudtuk, merre megyünk. Se pénzünk, se térképünk nem volt, az életünket mentettük. Egyszer találkoztunk egy öregemberrel, aki egy szénásszekér tetején ülve kérdezte, hova tartunk. 

Mondtuk, megyünk, meglátogatjuk a nagymamánkat. Azt mondta, akkor rossz felé megyünk, és még 25-30 kilométert kell gyalogolunk észak felé. Később egy ballonkabátos, huszonéves férfi szegődött mellénk. Kérdezte, hova megyünk, neki is mondtuk, megyünk nagymamát látogatni. – Én is odamegyek, menjünk együtt! – mondta. Együtt mentünk hát tovább. Már szürkület volt, mikor egy úthoz érkeztünk, amin keresztül kellett menni. 

De láttuk, hogy orosz katonák ellenőrzik az utat. 

A hozzánk csapódott férfi azt mondta, menjünk egyesével, ő megy elsőnek. Felment az útra, de elfogták a katonák. Láttuk, hogy felénk indulnak, egyértelműen minket kerestek. Négyen négyfelé szaladtunk, amíg szusz volt bennünk. Egyikünket sem találták meg szerencsére, majd miután elmentek, a speciális családi füttyszóval újra egymásra leltünk. Ezután egymás sarkát fogva, kúszva próbáltunk meg átjutni az úton, melynek másik oldalán mellig érő jeges víz volt. Nem tétováztunk, belementünk a jéghideg vízbe. 

A bátyám vágott egy botot, annak a végét fogtam, úgy húzott maga után, mert menni már alig bírtam – meséli Pongrátz András.

– Átfagyva, a fáradtságtól teljesen kimerülve a határtól két-három kilométerre találtunk egy tanyát, ahova bementünk. A gazda, mikor meglátott minket, azonnal behívott. Emlékszem, az ő ágyában, az ő dunyhája alatt melegedtünk meg, míg az asszony megszárította a ruháinkat, és ételt készített nekünk. 

A gazda azt mondta, virradat előtt tovább kell állnunk, nehogy baja legyen abból, hogy befogadott minket. 

Még a sötétben elvitt minket egy tó partjára, ahol volt egy kis csónak. Azt mondta, üljünk be, menjünk be a nádasba, és egy mukkot se szóljunk, szürkületkor pedig egy adott jelre bújjunk elő, egy ember jelez majd, aki elvisz minket a határra. Adott egy pakli kártyát, hogy teljen valamivel az idő, elköszönt, és elment. 

A mai napig nem tudom, ez hol volt, ki volt az a magyar férfi, akinek az életünket köszönhetjük 

– mondja szomorúsággal a hangjában. De minden úgy történt, ahogy a megmentőjük ígérte. Ahogy leszállt az este, valóban ment értük egy másik ember, aki elvitte négyüket a határhoz. – A szögesdrót egy helyen fel volt göngyölítve, ott tudtuk elhagyni az országot. A túloldalon egy osztrák rendőr lámpával a kezében várt minket, és bevitt minket a helyi falu iskolájának tornaterébe, ahol megpihenhettünk – teszi hozzá.

Kitaszítottság

Pongrátz András és társai nem kerültek lágerbe, mert megérkezésük másnapján valaki az udvaron azt mondta, aki Angliába akar menni, álljon be egy sorba. Rövid tanakodás után csatlakoztak ők is, így egy magyarokkal teli vonattal eljutottak Angliába. Egy évet töltött egy angol kisvárosban, majd Amerikába utazott, ahol a Pongrátz család mindegyik tagjának sikerült letelepednie, kivéve nővérét, aki Erdélyben maradt.

1956-os menekülésem után, 1989-ben, nővérem halálakor szerettem volna először úgy Magyarországra jönni, hogy autóval átutazom rajta Aradra, nővérem temetésére. 

Az osztrák–magyar határon négy órát vártunk, de végül nem engedtek be az országba. Körbe kellett mennem, Jugoszlávián át, hogy eltemethessem a testvéremet – emlékszik vissza keserűen. Pedig – mint mondja – mielőtt eljött Amerikából, Magyarországon már készültek Nagy Imre újratemetésére. A New York-i konzul négyszer is elment Arizonába meggyőzni a testvérét, Gergelyt, hogy vegyen részt az eseményen. 

Mikor visszaértem a temetésről Amerikába, felkerestem a konzult, aki kedvesen körbevezetett a konzulátus épületében. Az egyik kis szobában mutatott egy nagy, vaskos könyvet. 

– Ebben a könyvben vannak azok, akiket nem engedünk be Magyarországra – mondta a konzul. Persze rögtön a P betűhöz lapoztam, négy Pongrátzot találtam, köztük Ernő bátyámat, aki akkor már nem is élt. Restelkedett persze a konzul, hogy ez milyen bonyolult, a Belügyminisztérium jóváhagyására is szükség van ahhoz, hogy engedélyt kapjak a hazautazáshoz. Írtunk is a BM-nek, a válaszukban viszont az volt, továbbra sem mehetek haza, Magyarországra – emlékszik vissza azokra az időkre Pongrátz András, aki aztán 1990-ben végül hazajöhetett. Mint fogalmaz, az első magyarországi benzinkútnál, ahol megállt, a kutasfiú kérdezte, miben segíthet. – Én pedig csak álltam szótlanul, és sírtam, hogy 33 év után újra itthon lehetek.

Borítókép: Pongrátz András (Fotó: Teknős Miklós)