Békés Márton: A tudománypolitika formailag és tartalmilag is megújulásra szorul

A Magyar Tudományos Akadémia körül kibontakozó közéleti viták ismét ráirányítják a figyelmet a tudomány és politika viszonyára Magyarországon. Egyes akadémikusok nyílt kormánykritikája, illetve a tudományos testület egyes belső körei által képviselt ideológiai irányultság kérdéseket vet fel az MTA pártsemlegességével és nemzeti szerepével kapcsolatban. A Békés Márton történész, a XXI. Század Intézet igazgatója szerint az Akadémia hitelességét veszélyezteti, ha egyes tagjai saját politikai nézeteiket az intézmény tekintélyével erősítik meg, miközben a kormányzat tudománypolitikai reformjai épp a nemzeti szuverenitás és versenyképesség megerősítését célozzák.

Békés Márton történész, a XXI. Század Intézet igazgatója Fotó: Bodnár Boglárka Forrás: MTI Fotószerkesztõség

– Leginkább éppen az Akadémia érdeke lenne, hogy még a látszatát is elkerülje annak, hogy patinás nevével, történelmi örökségével és hivatalból viselt semlegességével egyesek visszaélnek, ebben az esetben ráadásul notórius módon és testületi jelleget sugallva. Tűrhetetlennek tartom, hogy a IX. osztály – amely a gazdaság- és jogtudományon túl további tucatnyi tudományágat is képvisel – egynéhány tagja rendszeresen alapos okot ad annak a gyanúnak a megfogalmazódására, hogy berkein belül valamiféle ideológiailag elkötelezett, politikailag irányzatos műhely működik. Az osztály 23 rendes tagjának egyike-másika valóban közismert baloldali-liberális véleményéről, amellyel önmagában nem lenne baj, ha nem keltenék azt a látszatot, hogy hivatalos akadémiai álláspontot képviselnek. Emlékezetes például, hogy innét indult ki az a kezdeményezés, amely a miniszterelnök akadémiai látogatása esetére azt helyezte kilátásba, hogy – idézem – „számolni kell azzal, hogy a résztvevők számottevő része tiltakozásul elhagyná a termet”. Ezt a mondatot egy olyan levél végére írták oda, amelyben tiltakoznak Orbán Viktor március 15-i beszédének egy-egy kitétele ellen, sőt azt mondják, hogy az „jogi felelősséget is felvető” volt. Mindezt az állásfoglalást állítólag ellenszavazat és tartózkodás nélkül tették meg. Az előterjesztők között volt Mihályi Péter, a CEU vendégprofesszora, a Gyurcsány-féle Államreform Bizottság egészségügyi munkacsoportjának egykori vezetője, és Vörös Imre volt alkotmánybíró, akit a közvélemény onnan ismerhet, hogy 2021-ben az alaptörvény alkotmányellenessége mellett érvelt, és ellenzéki győzelem esetén javasolta azt hatályon kívül helyezni.

Hiteltelenné teszi a Magyar Tudományos Akadémiát a politikai csatározás. Illusztráció (Forrás: Pexels)

– Mit gondol arról a narratíváról, amely szerint a kormányzat „támadja” a tudományt és az értelmiséget? Nem lehetséges inkább, hogy egy eddig érinthetetlennek hitt hatalmi pozíció vesztéséről van szó?

– Támadásról szó sincs: 1949 óta mindössze két alkalommal szabályozták az MTA működését: 1994-ben az akadémiai törvénnyel és 2019-ben a kutatóhálózat átszervezésével. Ez jelenlegi formájában HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat néven önállóan, az Akadémiától függetlenül működik, és éppen ingatlanvagyonnal való ellátása van napirenden: a 49 ingatlanért az Akadémia nem kevesebb, mint 80 milliárd forintnyi ellentételezést kap. Illetve csak kapna, ha alá lehetne végre írni a szerződést, amit éppen az akadályoz meg, hogy két akadémikus, név szerint Radnóti Sándor irodalomtörténész (II. osztály) és Vörös Imre alkotmányjogász (IX. osztály) pert indított az Akadémia ellen az ingatlanok átadását megszavazó közgyűlési döntést megtámadva. Vagyis, aki itt támadja az Akadémiát, az éppenséggel két baloldali-liberális elkötelezettségű akadémikus, akik miatt egyébként 18 milliárdnyi, bérfejlesztésre fordítandó plusztámogatás sem tud megérkezni. Az egész ingatlanátadási procedúra különben Gyurcsány Ferencnek azt a helytelen döntését korrigálná, amelynek nyomán az Akadémia annak idején célhoz kötött állami tulajdont kapott. Teljesen észszerű ugyanis, hogy az Akadémiából kivált HUN-REN a működéséhez ingatlannal is rendelkezzen.

– Ön régóta szorgalmazza a nemzeti szellemű, szuverenista tudománypolitika kialakítását. Hogyan látja: elindult már ez a folyamat, és milyen szerepe lehet ebben a modellváltó egyetemeknek, illetve az akadémiának?

– Jó ideje beléptünk a XXI. századba, ahol a nemzetek nemcsak gazdaságilag versengenek egymással, hanem az annak alapját jelentő innováció, kutatásfejlesztés és tudománytermelés területén is, amelyek alapja azonban még mélyebben fekszik, mégpedig a kulturális szuverenitás talapzatában, amelyen az egész állam roppant épülete nyugszik. A tudománypolitika formailag és tartalmilag is megújulásra szorul, nem lehet a XX. század körülményei között hagyni egy ilyen stratégiai ágazatot. Akik a változást ellenzik, valójában a modernizációt ellenzik.

– Több kritikus szerint a tudomány szabadsága csak akkor kerül veszélybe, amikor a „progresszív” oldal hatalmát, pozícióit éri kihívás. Ön szerint ez a kettős mérce mennyiben jellemzi a mai akadémiai diskurzust?

– Kellemetlen szájízt ad az ilyen kritikáknak, hogy nincs meghatározva, hogy mi az az időpont, aminek az alapján állnak, azaz hová szeretnének visszatérni: 2010 elé, 1989 elé vagy esetleg 1949-be. Nagy kár lenne, ha az Akadémia belekeveredne abba a narratívába, amelyet a régi, antidemokratikus kiváltságát féltékenyen őrző elit szövöget. A tudomány, a kutatás és a közlés szabadsága szemernyit sem csorbul Magyarországon, az viszont igaz, hogy a korábbi politikai hatalmát elvesztett közeg a kultúra – benne az oktatás, a tudomány, a média – területére húzódott vissza és ott igyekszik kiépíteni hegemóniáját.

– Van-e esély arra, hogy az Akadémia képes legyen valóban nemzeti keretek között megújulni, vagy véglegesen háttérintézményként marad meg a balliberális értelmiség kezében?

– Az Akadémia legfeljebb az egész nemzet háttérintézménye lehetne, kisajátítása elfogadhatatlan. Figyelembe ajánlom a Magyar Tudós Társaság négy alapítója – gróf Széchenyi István, gróf Andrássy György, gróf Károlyi György és Vay Ábrahám – 1825. november 8-án kelt hivatalos ajánlólevelét, amely úgy szólt, hogy a felállítandó testület révén „mind nemzetünk nemzetiségében erősödik, általa mind a közönséges jó édesanya, a haza boldogul, mind az ezzel elválaszthatatlan egyesülésben lévő királyi szék fundamentuma megrendíthetetlen erősséget nyer”. Ezek a kétszáz éves szavak most is csorbítatlanul igazak, csak ma kicsit máshogy fogalmazunk: nemzeti identitásról és a nemzeti szuverenitást érvényesítő magyar kormányról beszélünk. Ami a XIX. század reformkori modernizációjához kellett, arra van szükség a XXI. század nemzeti korszakában is, a cél pedig ugyanaz: a magabíró Magyarország.

– Mennyiben tekinthető ez a mostani vita az 1990 utáni rendszerváltozás egyik elmaradt szellemi következményének, amikor az államszocializmus értelmiségi struktúrái tovább élhettek egy új köntösben?

– Bizonyos megszólalásokból az ember arra következtethetne, hogy az Akadémián nem, hogy rendszerváltás nem volt, de még a Nagy Imre-féle reform se történt meg… Kevésbé drámaian szólva, egyet kell érteni a két Széchenyi-díjas professzor, Schmidt Mária és Lánczi András véleményével, amikor is az Akadémia helyéről és szerepéről szóló társadalmi vitát és átláthatósági reformot javasoltak. Kétségtelen ugyanis, hogy a posztkommunista erők a gazdaság szférájában, az államigazgatásban és számos társadalmi alrendszerben sikerrel odázták el, majd fagyasztották be a rendszerváltoztatás folyamatát, amelyhez a szélesen értelmezett kultúra területén a liberálisok részéről kaptak segítséget. Nagy bűnnek hosszú az árnyéka: 2025-ben már igencsak jó lenne megtenni azt, amihez 1989/90-ben nem volt elég erő vagy idő.

– Hogyan értékeli a kormányzat eddigi lépéseit a tudománypolitika terén? Szükség van-e még határozottabb fellépésre az egyensúly megteremtése érdekében?

Amint a 2010-től kezdve megtett első kultúrpolitikai lépések az intézményi modernizáció, a finanszírozási stabilitás és a versenyfeltételek egyenlőségének megteremtése irányába hatottak, úgy az elmúlt bő félévtized tudománypolitikával kapcsolatos lépései is ezeket szolgálták: 21. századi infrastruktúra, fenntartható működés, egyenlő lehetőségek. Ne feledjük, hogy az évtizedes Bethlen-kormányzással pár hónap híján megegyező ideig tartott a Klebelsberg-féle kultúrpolitika, ami arra figyelmeztet, hogy a tágasan értelmezett kultúra – amelynek része a közművelődéstől a tudományos életig minden – középpontba helyezése hosszú távú feladat, ahogyan a nagy kultuszminiszter mondta: „A kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó.”

Borítókép: Békés Márton történész, a XXI. Század Intézet igazgatója (Fotó: MTI/Bodnár Boglárka)