Július második hetében felerősödik a tanácskormány tanácstalansága, tehetetlenkedése. Ennek egyik oka az, hogy miután az antant parancsára visszavonják a Vörös Hadsereg egységeit a Felvidékről, a hőn remélt jutalomnak, a kommunista kabinet diplomáciai elismerésének, a párizsi béketárgyalásokra való meghívásának semmi jele.
Továbbra is a küszöbönálló világforradalom gyors eljövetelét hangoztatják, ám érződik, hogy a belső meggyőződés megkopott, és maguk sem hisznek benne. Kun Béla külügyi népbiztos kétségbeesett kísérletet tesz, július 11-én táviratot küld Georges Clemenceau francia miniszterelnöknek, a párizsi békekonferencia elnökének. A levél felelősségre vonó hangvétele és tartalma identitásszavarról, nagyzási komplexusról tanúskodik.
Egy kézfogás erejéig szünetel a vörösterror Fotó: MTI Fotó: Reprodukció
Valósággal számonkéri a nagyhatalmi szövetség fejét, amiért a Kun Béla szerint megtett ígéreteit a román hadseregnek a Tiszántúlról történő visszaparancsolásáról nem tartotta be. A Népszava címe: „Clemenceau szava…” és alcíme: „Az imperialista diktátort ígéreteinek beváltására figyelmeztetjük”, a kommün vezetőinek és pártsajtójának részéről az erőviszonyok reális felmérésének totális hiányát tükrözik.
Az előző időszak rengeteg gyilkosságához képest valamelyest csökken a kommün terrorcselekményeinek száma, mivel a rezsim el van foglalva saját túlélésével. Sári községben a rekvirálások miatt elkeseredett lakosság július 6-án a templom előtti téren gyülekezik, ám az ott állomásozó vörösdandár fellép velük szemben.
A 22 éves Mráz Mátyás ellenáll, lefogja egy vöröskatona fegyverét, ezért megszúrják és agyonlövik. Ugyanaznap ifj. Jaczenkó András szabadságon lévő vöröskatonát lövi le egy politikai megbízott parancsára egy másik vöröskatona, amiért betért a kocsmába, és nem engedte magát lefegyverezni. Rákövetkező nap Zagyvarékason a község adóügyi jegyzőjét, Szombathy Jánost lövi le egy odavalósi napszámosból lett vöröskatona, a szolnoki forradalmi törvényszék kivégzőkülönítményének tagja.
Egy vita után végez a jegyzővel, a járda közepén hagyva holttestét. Június 12-én a Baranya megyei Abaliget közelében, Petőczpuszta határában agyonlövik az ellenforradalmárnak tartott dr. Vermes Gyulát, a betiltott és üldözött Keresztény Szocialista Párt főtitkárát. A szerb demarkációs vonal közelében bujkáló budapesti hittantanárral vöröskatonák végeznek.
Szamuely Tibor, az ellenforradalmi lázadások leverésének kormányzati megbízottja nyilatkozik a Neues Wiener Tagblattnak. A július 9-i Népszava ismertetése szerint kijelenti: „A valóságban én éppen olyan kevéssé vagyok vérszomjas, mint a többiek. Az ellenforradalmárok közül, akiket a Kalocsán és Dunapatajon lefolyt harcokban elfogtunk, csak a főcinkosokat ítéltettem halálra.
Határozottan a diktatura szigorubb alakjának vagyok a barátja, mert az kevesebb véráldozatot kíván, tehát a burzsoázia érdekében is van, mert az ellenkezője azt a hiedelmet kelthetné bennük, hogy csupán muló jelenséggel állnak szemben és ez megnehezítené nekik azt, hogy az uj rendbe beleilleszkedjenek.” Azzal zár: „Sajnos, nem mutathatom meg önnek az ellenforradalmárok skalpjait, sőt még az összehajtható akasztófát sem, amely nélkül, amint a lapok tudni vélik, én sohasem indulok utnak.”
Július 9-én délelőtt kihirdetik a június 24-i ludovikás lázadás résztvevői ellen a rögtönítélő bíróság által, ám kéthétnyi tárgyalás után hozott ítéleteket. Eszerint 11 vádlottat ítélnek golyó általi halálra, hatot életfogytiglani, nyolcat 15 év, tízet 10 év, hatot 5 év, ötöt 3 év, kilencet 2 év, egyet másfél év, húszat 1 év, egyet pedig 6 hónap kényszermunkára.
További négy személyt internálással, 254-et – a Ludovika Akadémia növendékeit – pedig internálásban eltöltendő nevelőmunkával büntetnek. Mint korábban kitértünk rá: Guido Romanelli alezredesnek, az antant olasz képviselőjének a határozott közbelépésére – a nagyhangú elutasítás ellenére – a halálos ítéleteket nem hajtják végre.
A kommün vezetése és a Népszava valamit megérez a jövőből, mert az ellenkormány új hadügyminiszterére összpontosítja szitkait. A tengerészként nagy nemzetközi tekintélyt kivívott Horthy Miklóst már ekkor azzal a marxista hazugsággal vádolják, hogy ő verte le az 1918. februári cattarói – amúgy szokatlanul enyhén büntetett – matrózfelkelést, holott ott sem volt.
A Népszava így ír: „Munkás, igazi szocialista nem fog leülni a véreskezű Horthy admirális és a grófok, főpapok, bankárok, gyárosok, Tisza-kortesek közé, mert munkás nem vehet részt a burzsoázia ellenforradalmi kormányában.” Majd a megfellebbezhetetlen ítélet: „Az ellenforradalmi kormánynak befellegzett, aminthogy az ellenforradalom napja sohasem fog fölvirradni. Ezt az országot a munkások, katonák és szegény földmivesek hatalma fogja kormányozni.”
Ez a hurráoptimista narratíva olyan cikkekben is visszaköszön, mint a Legyőzhetetlen bolsevizmus, miközben a viszonyokat híven jellemzi, hogy Gyűjtsünk szivarvéget! jelszóval indítanak mozgalmat.
