Tönkretette a kommün Weiss Manfrédot

A hazai sajtó lehozza az Action Francaise hamis hírét, amely szerint „Weiss Manfréd a csepeli lőszergyárat és összes többi vállalatát eladta egy angol konzorciumnak”.

A csepeli gyárat a kommunisták 1919-ben államosították Fotó: MTI/MAFIRT

Szeptember közepére állandósul a bizonytalanság a belpolitikai életben. Egyetlen biztos pont van: a Friedrich-kormányt mindenáron el akarják távolítani a liberális és baloldali pártok, és ehhez felhasználnak minden antantkapcsolatot azon az áron is, hogy az országnak külföldön rossz hírét keltik. A keresztény nemzeti pártok egységesülése után a baloldali és liberális alakulatok is igyekeznek összevonni erői­ket. Lovászy Márton, a Függetlenségi és 48-as Párt vezetője – aki láthatóan kormányfői vágyakat dédelget – bejelenti, hogy megalakul az Egyesült Nemzeti Polgári Párt, ám ahogy előbukkant a semmiből, úgy a folytatás is ködbe vész. Lovászy hol „egy újságírónak mint leendő kormányfő nyilatkozott”, hol álszerényen „egy hírlapírónak kijelentette, hogy téves az a híresztelés, hogy az ántánttól formális megbízást kapott volna kabinetalakításra”. Érzékelhető, amint a liberálisok a tömegbázist azzal pótolják, hogy belobbizzák az újságokba a velük kapcsolatos híreket. A sajtó átveszi a francia Le Temps állítólagos értesülését, miszerint „az Egyesült Államok tiszta szocialista kormányt óhajtanának, melynek a lelke Garami lenne”. Szeptember 20-án A Lovászy-párt belső ellentétei címmel jelenik meg vezető cikk a debreceni Egyetértésben, amelyben még a viszály okait sem körvonalazzák. Az egyetlen fix pont: Balla Aladár alelnök – a szegedi nemzeti kormány volt tagja – kilép a pártból. Mégis azt közlik: „A Köztársaság című lap úgy értesült, hogy Friedrich István miniszterelnök a liberális elemekkel keres érintkezést és a liberális elemekkel akarja kormányát kiegészíteni.” Igaz, hozzáteszik: „Azonban emellett nem hajlandó szociáldemokratát bevenni a kabinetbe.”

Továbbra is valódi érdeklődés nyilvánul meg a vörös rémuralom súlyos, tömeges bűncselekményeinek feltárása iránt. A lapok beszámolnak Szamuely Tibor és a Lenin-fiúk kegyetlenkedéseiről, tömeggyilkosságairól, az állami terrorról s az ország pénzének szervezett ellopásáról. A Pénzvilág című, Bécsben megjelenő hetilap interjút közöl az Osztrák–Magyar Bank kormányzójával, aki elmondja: „a bolsevizmus bukása után […] a jegybank kasszája teljesen ki volt fosztva”. Úgy becsüli: „Az Osztrák–Magyar banknak a bolsevikiek által okozott kára megközelíti a kétmilliárdot.” Arról is írnak, hogy a külügyi népbiztos négy megbízotton keresztül is megkísérelte Nyugatra csempésztetni az összeharácsolt kincseket. Úgy összegeznek: „Az az időpont, amikor Kun Béla ezeket a pénzszállítmányokat Budapestről útnak indította, azért érdekes, mivel arra vall, hogy a kommunistavezér abban az időben, amikor még teli szájjal hirdette a maga megdönthetetlen uralmát, már számolt közeli bukásával.”

A csepeli gyárat a kommunisták 1919-ben államosították
Fotó: MTI/MAFIRT

A hazai sajtó lehozza az Action Francaise hamis hírét, amely szerint „Weiss Manfréd a csepeli lőszergyárat és összes többi vállalatát eladta egy angol konzorciumnak”. Felidézik, hogy a kommün alatt „naponként házkutatásokkal gyötörték Weiss Manfrédot (kis képünkön), amikor nem bírta a zaklatásokat, elhatározta, hogy külföldre utazik”. Amikor viszont a Károlyi-kormánytól kapott útlevelének érvényesítését kérte Kun Bélától, az „elvette a passzust és e szavakkal förmedt az öreg, becsületben megőszült gyárosra: – Vízumot nem adok, de nehogy megszökhessék, letartóztatom! – Azt ne tegye – válaszolt Weisz Manfréd –, mert azt nem élem túl. Kun Béla ekkor gyalázatos szavakkal inzultálta a gyárost, aki fölindultan hazament és öngyilkossági kísérletet követett el.” Weiss Manfréd hónapok múlva épült fel, s „látva a viszonyok vigasztalanságát”, eladta vállalatbirodalmát.

Két szociáldemokrata politikus is igyekszik tisztázni magát a kommunistákkal való együttműködés gyanúja alól. Peyer Károly, akiről a Reggeli Hírek nyilvánosságra hozta, hogy belügyminiszterként „táviratot intézett augusztus elsején a királyhidai határrendőrség főnökéhez, hogy Kun Béláékat bocsássa útjokra”, s ezzel a szökésüket lehetővé tette, tagadja a vádat. Azt írják: „Peyer kijelentette, hogy a táviratot nem ő küldte, azt ő alá nem írta.” Az újság viszont kijelenti, hogy „a távirat az illetékes körök birtokában van, megállapitották, hogy Peyer telefonon diktálta le annak szövegét, állítását fenttartja”. A Dunántúl lehozza a másik szocdem politikusról: „A Neues Wiener Tagblatt írja, hogy Garami Ernő a Kun Bélától felvett és letétbe helyezett 100 000 koronát a bécsi magyar követségen visszafizette Marschowszky követségi ügynöknél.”

A Szegedi Friss Ujság 16-án közli, hogy Bécsből jelentik: „A nacionalista pártok és a keresztényszocialista párt szombati együttes gyűlésén elhatározták, hogy újból erélyesen fölszólítják a kormányt Kun Béla és társai azonnali kiadatására.”

A Reggeli Hirek 17-én beszélgetést ad le Pallavicini György őrgróf kormánybiztossal, aki elmondja: „Megállapíthatom, hogy a dunántúli zavargásokról, illetve pogromokról szóló, főleg a külföldi lapokban megjelent hírek nagyon is túlzottak és célzatosak. […] érthető, hogy a feldühödött nép, kivált Nyugatmagyarországon, ahol a bolsevisták számtalan kisgazdát és földmívest akasztottak föl, a törvényes bíróság rendelkezéseinek bevárása nélkül ítélkezett. Az azóta előfordult esetek rendszerint fehérre átvedlett vörös bandáknak a rémtettei voltak, számtalanszor bebizonyult, hogy ezek raboltak és gyilkoltak.”