Lubics Szilvia: Sosem esett nehezemre hosszabb távokat futni

Lubics Szilvia kilencszeres magyar bajnok, hétszeres spártai hősnő, sokszoros díjnyertes és kitüntetett ultratávfutó. A sportolónő hétköznapjait három gyermek édesanyjaként, fogorvosként éli Nagykanizsán. Újonnan megjelent, A homokdűnén túl című könyvének dedikálásán beszélgetett vele a Fejér megyei hírportál munkatársa.

- Mikor, miért kezdett el futni?

- 2003-ban kezdtem, csak azért, hogy kicsit kimozduljak, mert nagyon pici volt a két kisfiam. Tulajdonképpen úgy kezdtem, mint más anyukák, akik kimennek fél órára, hogy kiszellőztessék a fejüket.

- Ezek után hogyan vált egyértelművé, hogy a hosszútáv lesz az ön sportja?

- Igazából sosem esett nehezemre hosszabb távokat futni. Ahogy visszaemlékszem, első héten már futottam 14 kilométert egyben. Egyértelműen éreztem, ennyit teljesíteni sokkal jobb, mint öt kilométert. Később szükségem volt valamiféle motivációra, így nagyon hamar eldöntöttem, hogy részt veszek egy félmaratonon. Nyáron kezdtem sportolni, ősszel már mentem életem első versenyére, ami nagyon tetszett. Tavaszra szükségem volt egy új célra, mert úgy gondoltam, télen biztosan nem fogok kimenni, a hideg és a lustaság miatt. Ezért úgy döntöttem, tavasszal maratoni távot szeretnék teljesíteni, ami 2004-ben sikerült is. Utána megszületett a harmadik kisfiam, és 2006-ban tértem vissza. Ezután a következő versenyem egy ultra táv volt, viszont nem önszántamból jelentkeztem. Egy ismerősöm ötlete volt, hogy fussunk párban 12 órát, tehát nekem hatot kellett teljesítenem. Később is ő volt az, aki elhívott egy-egy versenyre. Sokszor fogalmam sem volt, hova megyek, semmi tapasztalatom nem volt, de jól ment, mindig dobogós voltam. Emiatt hamar válogatott lettem, ami már egész más szint volt. Jelentősen több edzésre és más hozzáállásra volt szükség, mint korábban, így nőttek a távok és a célok is.

Lubics Szilvia távjai és céljai az idő előrehaladtával egyre csak nőttek
Fotó: Nagy Norbert / Fejér Megyei Hírlap

- Pici gyerekek édesanyjaként kezdett futni. A családja miként viszonyult ehhez az újonnan kialakult helyzethez?

- Tulajdonképpen a gyerekeim belenőttek ebbe. Eleinte még nem futottam sokat, a maratoni felkészülés maximum heti 40 kilométer volt. Ebből a családom nem sokat érzékelt, mert sokszor akkor mentem ki egy-egy órára, amikor a gyerekek lefeküdtek aludni. Ekkor még nem volt szó nagy mennyiségekről sem táv, sem idő tekintetében. A későbbieket pedig megszokták, mivel ebben nőttek fel. Egyértelmű, hogy ha egy család rögtön abba a szituációba csöppenne, hogy valaki 22–24 órát edz egy héten, hatalmas változás lenne számukra. Nálunk nem ez történt, apránként növeltem az edzésidőt. Így az idő során számukra ez teljesen természetessé vált. Másrészről azt gondolom, emiatt sosem szenvedtek hiányt semmiben. A futásban az a nagyszerű, hogy akármikor lehet csinálni. Én erősen hajnali futó vagyok, tehát nagyjából hazaértem az edzésekről, mire ők felébredtek.

- Újonnan megjelent könyvéből is kiderül, extrém környezetben, nehéz körülmények között teljesít több száz kilométeres távokat. Volt olyan pillanat az életében, amikor fel akarta adni?

- Már 14 éve futok ultra távokat, eddig soha nem adtam fel semmit. A kezdeti években, amikor belevágtam ebbe a típusú versenyzésbe, lehet, hogy megfordult a fejemben, de azt mondhatom, az utóbbi években ez már abszolút nem opció.

A teljes interjú IDE kattintva olvasható.