Ezért repültek a Molotov-koktélok 2013-ban

Összeszedtük, hogy miért emelték fel hangjukat világszerte az emberek.

Nem túlzás egy 2012-es megmozdulással kezdeni az összefoglalót, mivel több hasonló eset is történt az év folyamán. Indiában „az első” csoportos erőszak vádlottjait szerette volna felhúzni az első fára még decemberben a feldühödött tömeg, majd januárban újabb hasonló bűntények borzolták a kedélyeket, amelyek ismét utcai zavargásokba torkolltak.

És a brit impériumnál maradva: Belfaston rég nem látott erőszakhullám söpört végig január elején, mert leszedték a Union Jacket a városházáról. Egyiptomban pedig borítékolható volt, hogy elszabadulnak az indulatok a forradalom második évfordulóján.

Az év második hónapjában az európai impérium alattvalói vonultak utcára tízezer számra. Jellemzően a peremterületek lakossága elégedetlenkedett: az írek relatíve nyugodtak maradtak, az ibériai félsziget lakói már kevésbé bírták jól a recesszió felszámolására kínált válaszokat. Bulgáriában választották a legmegdöbbentőbb módját a tiltakozásnak, az utcai demonstrációk mellett a tibeti szerzetesek mintájára önégetéssel tiltakozott egy férfi, akinek több követője is akadt.

Az Amerikából kiindult, ám az öreg kontinenst keményebben megfertőző válság még Franciaországot is érintette. Egy pillanatra még elidőzve az európai térkép felett, nem mehetünk el a székely szabadság napja mellett: a megmozduláson több tízezren vettek részt a világ minden táján.

Földrajzilag egy fél világot, történelmileg pedig csaknem egy évszázadot ugorva nézzük Észak-Koreát, ahol szintén vannak tüntetések, egy kicsit ugyan orwelli: másfél óra gyűlölet. És míg Phenjan mindent megtenne az atomért, addig Tokió népe szabadulna tőle.

Vissza az öreg kontinensre, azaz annak közelébe: a horvátok és a szerbek is utcára mentek márciusban, habár egyik megmozdulás sem vitte közelebb őket közelebb az európai szellemiséghez. Előbbiek a cirill betűk ellen, míg utóbbiak Koszovó függetlensége, és az ezt, az európaiság mércéjeként megszabó Brüsszel ellen vonultak fel.

Májusban is folytatódott a szerb elégedetlenség, míg a francia szélsőbal is tízezreket tudott mozgósítani Hollande megszorításai miatt. De Párizsban ennél nagyobb tüntetéseket hozott a melegházasság törvényi engedélyezése, amit az elmaradottak ellenezni mertek. Ilyenből pedig, mint kiderült, Rióban is van elég. A lengyelekről meg ne is beszéljünk.

De ha már a tomboló liberalizmusnál tartunk, egy angol kisváros betiltotta saját nemzeti lobogóját, az angol Szent György-keresztes zászlót, mert az sérti a muszlimokat, így Radstock lakói elmondhatták, hogy olyan dologért demonstráltak, amiért még soha senki.

Júniusban lángba borult Törökország, majd Brazília. Előbbiben egy park bevásárlóközponttá „átalakítását” sérelmezték, majd Erdogan ellen is szót emeltek. A miniszterelnök nem bánt kesztyűs kézzel az „árfolyamspekulánsok” bábjaival, majd mégis engedett, ami sovány vigasz az áldozatok hozzátartozóinak.

Ankarához hasonlóan a dél-amerikai óriás is kirakhatja a kirakatba a GDP-adatait, de egyeseknek ez sem elég. Egy méltatlankodó egyenesen igazságot követelt egymillió társával egyetemben. Az országos megmozdulásokat egy „egyszerű” viteldíjemelés indította el, de sérelmekhez hamar hozzáragadt, hogy a stadionépítések a budapesti 4-es metró „megvalósulásának” pályáját követik. Brazíliának ugyanakkor „csak” egy emberéletet kellett áldoznia, hogy a kormány legalább ígérgetni elkezdjen.

Egyiptomban az emberéletet könnyebben mérik az utóbbi időben, a Mohamed Murszi-ellenes tüntetéseknek hamar annyi áldozata lett, mint a török összecsapásoknak. A folyamatos megmozdulásoknak és a katonaságoknak (a többi szereplőnek a létét vagy nemlétét az olvasó vérmérsékletére bízzuk) köszönhetően július végén már őrizetben is volt az iszlamista elnök. Mindeközben főleg iszlamisták vére áztatta a nagyobb városok utcáit.

Csak mellékesen európai morzsaként: Olaszországban százezrek tüntettek a munkanélküliség, míg a görögök a megszorítások ellen.

Nem hagyhatjuk ki a demokrácia és az emberi jogoki legfőbb terjesztőjét sem felsorolásunkból. Amerikában a  Zimmerman-ítéletet követő megmozdulások váltak erőszakossá júliusban. „A felháborodott polgárjogi harcosok szerint a jog még mindig csak a fehér emberé, a másik oldal szerint azonban a Zimmerman-perre még csak sor sem került volna, ha az áldozatot egy másik afroamerikai öli meg” – olvassa el cikkünket a témában!

És a legnagyobb szabású utcai rendezvény sem maradhat ki: Brazíliában tartották a Katolikus Ifjúsági Világtalálkozót, a Rio de Janeiró-i Copacabana strandon megtartott virrasztáson hárommillióan vettek részt.

Augusztus csendesebben telt a nagyvilágban, Európát lehet bemutatni egy új szemszögből a cseh és a német szélsőjobbnak köszönhetően. Előbbiek a cigányok, míg utóbbiak a bevándorlók ellen tüntettek.

Az erdélyi Verespatakra tervezett ciántechnológiás aranybánya ellenzői vonultak utcára szeptember elején.

Obama is kapott külhonban miután egyre több részlet látott napvilágra a lehallgatási botrányból, Stockholmban nemes egyszerűséggel leterroristázták.

A hónap végén pedig ismét hallhattunk Bangladesről. Áprilisban tanulta meg a világ, hogy hol, mennyiért és milyen körülmények között készül a ruhája, mikor több mint ezer ember vesztette életét egy házomlásban.

Már októbert írunk, amikor ismét visszatérünk Erdélybe. A Székelyek Nagy Menetelésének napját a világ minden táján tartottak szimpátiamegmozdulást.

Ukrajna és Thaiföld novemberben mozdult meg, tízezrek vonultak az utcákra. Keleti szomszédunknál az Európától való elfordulást (addig Moldáviában az európai integráció ellen mentek utcára), míg a Távol-Keleten a Thakszin-rezsim működése verte ki a biztosítékot. Kijev utcái decemberben is tömve voltak, nagy valószínűséggel a jövő évre is áthúzódnak a tüntetések. Csak remélhetjük, hogy 2014-ben kevesebb vér folyik az emberi igazságérzet és/vagy a politikai haszonlesés által szított utcai megmozdulásokon.