Átírták az uniós játékszabályokat

Az Európai Bizottság a napokban kötelezettségszegési eljárásokat indított Magyarországgal és Lengyelországgal szemben az LMBTQ-közösséghez tartozók alapvető jogok megsértése miatt. Az Európai Bíróság ugyanaznap közölte, hogy a lengyel igazságügyi reform bizonyos elemei nem egyeztethetők össze az uniós joggal. Szintén július 15-én idézte Magyarországot az Európai Bizottság az uniós bíróság elé a menekültügyi eljáráshoz való hozzáférés állítólagos korlátozása miatt. A napokban közzétett jogállamisági jelentéseiben pedig ismét Magyarországot és Lengyelországot bírálta a leghevesebben az Európai Bizottság. A támadásokról és az uniós jog túlterjeszkedéséről Rodrigo Ballester, a Mathias Corvinus Collegium Európai Tanulmányok Műhelyének vezetője adott interjút a Magyar Nemzetnek.

20210721 Budapest Rodrigo Ballester, az Európai Tanulmányok Műhely vezetője. fotó: Teknős Miklós (TEK) Magyar Nemzet Fotó: Teknős Miklós

– Úgy tűnik, hagyománnyá váltak a Magyarország és Lengyelország elleni kötelezettségszegési és jogállamisági eljárások. Tekinthetjük ezeket politikai támadásoknak vagy üldözési mániában szenvedünk?

– Erősen kétlem, hogy az Európai Bizottságnak megvannak a megfelelő erőforrásai ahhoz, hogy alaposan utánajárjon ezeknek az ügyeknek, mielőtt megindítja a szóban forgó eljárásokat. Emberi erőforrásokra, összehasonlító elemzésekre lenne szükség. Az nem korrekt, hogy Magyarországgal és Lengyelországgal kapcsolatban elővesznek néhány ügyet, aztán más országok esetében nem hangsúlyozzák ezeket. Meglepve tapasztaltam például, hogy az újságírók elleni támadások kérdése teljes mértékben hiányzik a Spanyolországról szóló jogállamisági jelentésből.

– Vannak ilyen támadások?

– Igen, a jelenlegi spanyol kormány alatt gyakran előfordulnak. De beszélhetnék az igazságszolgáltatási rendszer elleni támadásokról is: a kormányban részt vevő Podemos párt politikusai név szerint kritizáltak bizonyos bírókat. Nem biztos, hogy a rosszhiszeműség vezérli az uniós intézményeket, de jóhiszeműen is hibákat követhetnek el, ha nincsenek megfelelő eszközeik ahhoz, hogy alapos munkát végezzenek, objektív ítéletet hozzanak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Magyarország és Lengyelország ellen az elmúlt tíz évben vívott harc elfogulttá teszi az Európai Uniót. Vagyis működnek a pavlovi reflexek: egyes országokban még a kis problémákat is észreveszik, másoknál a nagyokat is figyelmen kívül hagyják. Szerintem nem politikai támadás zajlik, inkább egy olyan gyakorlat, ami hemzseg a hibáktól.

– A hibák fakadhatnak-e abból, hogy például a Magyarországról szóló jelentéseket szinte kizárólag magyar balliberális politikusok, újságok és szervezetek véleményére alapozva írják meg az uniós intézmények?

– Igen. Az Európai Bizottság nem megy ki a terepre, a saját maga által kiválasztott források információira támaszkodik. A hivatalos szervezetek jelentéseire, például az OECD-re vagy a Velencei Bizottságra hivatkozni egy dolog, de a civil szervezetek jelentései olyan emberektől származnak, akik politikailag elfogultak. Ezzel sincs gond, de ne tegyünk úgy, mintha független forrásokról beszélnénk.

A jogállamisági mechanizmussal és a 7-es cikkely szerinti eljárással kapcsolatos másik aggodalmam az, hogy azokkal az EU túlterjeszkedik saját hatáskörén.

Az uniós szerződések 5-ös cikkelye foglalkozik a szubszidiaritás elvével és a hatáskörök megoszlásával. Eszerint az EU-ra át nem ruházott hatáskörök a tagállamoknál maradnak. Úgy érzem, a 7-es cikkely teljesen figyelmen kívül hagyja ezt, hiszen gyakorlatilag felhatalmazza az EU-t arra, hogy mindent ellenőrizzen. Ez pedig megnyitja az utat azelőtt, hogy azokon a területeken, ahol az uniónak nincs hatásköre, elkezdjen improvizálni. A másik problémám a 7-es cikkellyel az, hogy természeténél fogva átpolitizált. Ki indíthat ugyanis eljárást a tagországok ellen? Egyrészt Frans Timmermans, a szociáldemokraták egykori európai bizottsági elnökjelöltje a konzervatív vezetésű Lengyelországgal szemben. Ez már önmagában gyanús. Másrészt az Európai Parlament, amely egyértelműen politikai intézmény.

A tizenhét uniós miniszterelnök levele az erkölcsi felsőbbrendűségről szól – véli a szakértő Fotó: Teknős Miklós

– Ezek szerint az uniós intézmények a hatáskörükön túlterjeszkedve sértik meg nap mint nap a tagállamok szuverenitását?

– Az EU olyan hatásköröket von magához, amelyeket senki sem nyilvánított uniós hatáskörnek. Ez az, amiről a német alkotmánybíróság tavalyi határozata is szólt, amikor kimondták, hogy az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programjáról hozott uniós döntést a németek nem tartják magukra nézve kötelezőnek. Az uniós intézmények jogértelmezésében hangsúlyossá vált az uniós értékek védelme, erre hivatkozva írják át a játékszabályokat. Ezt nagyon veszélyesnek tartom. Ez vezet odáig, hogy a lengyel és a német alkotmánybíróság megkérdőjelezi az uniós jog primátusát. Komoly kérdéseket vet fel tehát, hogy kinek meddig terjed a hatásköre.

– A lengyel alkotmánybíróság nemrég valóban elsődlegesnek nevezte a lengyel jogot az uniós joggal szemben. Ez jelenthet valamiféle precedenst? Hatással lehet a tagállamok és az uniós intézmények viszonyára?

– Ez egy jogi lázadással egyenértékű lépés. Megértem az Európai Bizottság álláspontját, hiszen ha ki van mondva, hogy az uniós jognak sosincs elsődlegessége, akkor nem is beszélhetünk uniós jogról. A tagállamok nem dönthetnek egyszerűen úgy, hogy ha valami nem tetszik nekik, nem alkalmazzák az uniós jogot. A bizottság ezért nemcsak Lengyelországgal, de Németországgal szemben is kötelezettségszegési eljárást indított. Ugyanakkor a német alkotmánybíróság által felhozott jogi érvek is legitimek, hiszen azt mondják: az unió túlterjeszkedett a hatáskörén.

– Ahogy ön is említette, az uniós intézmények gyakran nem a jogra, hanem az alapvető értékek védelmére hivatkozva írnak kritikus jelentéseket, indítanak eljárásokat. Kétlem, hogy az EU alapító atyái az 1950-es években az LMBTQ-közösség jogai miatt aggódva fogalmazták meg a római szerződést. Hogy lehet ennyire másképp értelmezni azt, hogy melyek az EU alapvető értékei?

– Rátapintott a probléma lényegére. Az alapértékek szépen lassan közhelyekké válnak: az élethez való jog, a méltósághoz való jog, a diszkrimináció elutasítása, és így tovább. Az alapvető értékeket politikailag eltorzították, és a progresszív politikusok azt akarják, hogy ezeket az értékeket úgy értelmezzük, ahogy nekik tetszik. Ezek az emberek éjjel-nappal a sokszínűségről papolnak, de a tolerencia apró jelét sem mutatják.

Nem hiszem, hogy a magyar és a lengyel konzervatív kormány örömmel gondol arra, hogy Belgiumban a kiskorúakon is végrehajthatnak eutanáziát vagy hogy Franciaországban a kiskorú lányok abortuszához nem kell szülői beleegyezés, de tudomásul veszik, hogy ez nemzeti ügy, és nem szólnak bele.

Létezik egy jó kompromisszumos megoldás: a közös kompetenciákkal közösen foglalkozunk, ami pedig az uniós hatáskörön kívül esik, az nemzeti ügy. Ezt az elvet most megsértette az a tizenhét miniszterelnök, aki aláírta a Magyarországgal szemben megfogalmazott, az LMBTQ-jogokra hivatkozó nyilatkozatot. Ez a levél az erkölcsi felsőbbrendűségről szól, illetve arról, hogy a hatáskörök megoszlása, a szubszidiaritás elve gyakorlatilag semmit sem jelent, ha a szent és sérthetetlen LMBTQ-ügyről van szó. Tizenhét tagország tíz másik – a nyilatkozatot alá nem író – országgal került szembe olyan kérdésben, ami nem is EU-kompetencia. A gyakorlat mégis azt mutatja, hogy ezekre az „értékekre” hivatkozva indítanak kötelezettségszegési eljárásokat. Ez veszélyes precedens.

– A Corvinák.hu-n megjelent írásában azt írja: elsőre abszurdnak tűnik, hogy az EU csúcsvezetői egy szigorúan nemzeti üggyel foglalkoznak. A júniusi EU-csúcs végére azonban nyilvánvaló lett, hogy a cancel culture, azaz az eltörlés kultúrája legitim politikai módszerré nőtte ki magát. Mitől lett ekkora hatalma a politikai korrektségnek?

– A cancel culture egy méreg, egy cunami, ami végigsöpört az egész nyugati világon. A legjobb nyugati egyetemeket is teljesen maga alá gyűrte. Sokan azt mondják, a közösségi oldalak hatására alakult ki, az emberek érzelmeit manipulálva. Én magam is értetlenül állok a dolog előtt. Látom, hogy az EU-ban is vannak olyan emberek, akik nagyon képzettek, mégis elvesztik a józan eszüket, amikor bizonyos ügyekről, például az LMBTQ-kérdésről van szó. A júniusi EU-csúcson is érzékelhető volt, hogy a Magyarországgal szembeni fellépés elsősorban az érzelmekről szólt, az erkölcsi felsőbbrendűségről, nem a tények megvitatásáról. Magyarországot rögtönítélő bíróság elé állították. A cancel culture a Nyugat kulturális rákfenéje, amely az EU legmagasabb szintjéig jutott el. Ez komoly aggodalommal tölt el.

– Az EU nyugati és keleti fele között kialakult hatalmas ideológiai szakadék tovább mélyülhet?

– Jelenleg az EU föderalizációja zajlik. Ennek van egy gazdasági vetülete, hiszen a Covid-válság utáni helyreállítási támogatásokra például a dél-európai államoknak égetően nagy szükségük van. A helyreállítási alapot az összes tagállam beleegyezésével hozták létre. Ha hozzáadjuk ehhez azt, hogy ezzel párhuzamosan az értékek föderalizációja zajlik, és harcot folytatnak a nemzeti alkotmánybíróságok az Európai Bírósággal, akkor mindez nagy politikai feszültséget fog szülni. Növekedhet az EU iránti bizalmatlanság is, ami azért nem jó, mert bizonyos kihívásokkal szemben erős EU-ra van szükségünk. Konszenzusra kell törekednünk olyan kérdésekben, amelyekben többé-kevésbé egyetértenek a tagállamok: geopolitikai kérdések, a gazdasági növekedés beindítása, a fiatalkori munkanélküliség leküzdése. Ehelyett megosztják Európát olyan ügyek, mint az LMBTQ-közösség jogai, amiről még az egyes tagállamokon belül is heves viták zajlanak. Spanyolországban például a kormányzó szocialisták a feministákat képviselik, a nők jogaiért harcolnak, velük szemben a koalíciós partner szélsőbaloldali Podemos a transzneműek érdekeiért lép fel. Az Európai Bizottság pedig hirtelen úgy döntött, hogy a legszélsőségesebb álláspont mellé áll.

Névjegy. Rodrigo Ballester a madridi San Pablo Egyetemen szerzett jogi végzettséget, Erasmus-hallgató volt a németországi Augsburg Egyetemen, és uniós jogból szerzett mesterfokozatot 2002-ben a College of Europe Intézetében. Dolgozott az Európai Parlamentben az Európai Néppárt spanyol küldöttségénél, majd az Európai Bizottság Igazságügyi Főbizottságánál, később a Belügyi Főbizottságnál az unió Marokkóval és Fekete-Afrikával kapcsolatos migrációs politikájának a külügyi aspektusaiért felelt. 2014–2019 között Navracsics Tibor EU-biztos kabinetéhez csatlakozott az Európai Bizottságban, ahol az általános és középiskolai oktatásért felelt. 2010 óta a párizsi Institut d’études politiques vendégelőadójaként európai uniós jogot oktat.