Vajon miért nincs Lengyelországnak egy olyan miniszterelnöke, mint amilyen a magyaroknak Orbán Viktor? – teszi fel a kérdést a Do Rzeczy legújabb számában a konzervatív lengyel hetilap publicistája, Lukasz Warzecha. A „brutális válasz” erre a kérdésre – írja – az, hogy nincs rá igény.
A lengyel választók többsége nem „reál-, hanem morálpolitikát” vár el politikusaitól. Nem azt szeretnék, hogy valamit elintézzenek nekik, hanem hogy erkölcsileg magasabbrendűnek érezhessék magukat, amikor rájuk szavaznak. Ezenkívül az egyik legfontosabb érv a lengyel közbeszédben – a politikai szintér mindkét oldalán – a Putyinra való hivatkozás: ez a teljesen értelmetlen, alaptalan, ráadásul az élet sok területén hangoztatott ultima ratio, amely úgy választja el egymástól a lengyel és magyar politikát, mint egy szakadék.
A publicista szerint a magyar történelmi múlt tanulságai mindig is nagy hatással voltak és vannak ma is a magyar politikai elit, benne Orbán Viktor gondolkodására. Ebből néhány alapvető következtetés vonható le: a nemzetközi politikában nincs helyük az érzelmeknek. Amikor a magyarok engedtek az érzelmeiknek – mint például 1956-ban –, vereséget szenvedtek és nagy árat fizettek. Ezért arra a meggyőződésre jutottak, hogy érzelmek helyett szigorú realizmusra van szükség. Erre nagy hatással van, hogy a magyarok úgy érzik, ők mások, mint a többi európai nép, már csak Európában egyedülálló nyelvük miatt is.
Meg vannak győződve arról, hogy csak magukra számíthatnak, és elsősorban a saját érdekeiket kell szem előtt tartaniuk, ahogy a nagyhatalmak, például az Egyesült Államok teszik. Hozzájárult ehhez Trianon, melynek következtében magyarok milliói önhibájukon kívül az ország határain kívül rekedtek. Az anyaországnak törődnie kell velük, ezért van az, hogy az orosz–ukrán háború kezdete óta Magyarország különös figyelmet fordít a kárpátaljai magyarokra
– írja a szerző.
Megváltozott viszonyok
Az orosz–ukrán háború kezdete után az akkori lengyel kormánypárt, a nemzeti konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) megváltoztatta viszonyát Orbán Viktor és általában Magyarország iránt. Jaroslaw Kaczynski pártjának politikusai – kevés kivételtől eltekintve – nemcsak a magyar kormánnyal, hanem a varsói magyar nagykövetséggel is megszakították a kapcsolatokat. Odáig fajult a helyzet, hogy a Mariusz Kaminski belügyminiszter által irányított lengyel szolgálatok nem reagáltak a magyar nagykövetség elleni fizikai támadásokra, például arra, hogy vörös festéket locsoltak az épületre.
Ennek a Magyarország iránti sértődöttségnek természetesen semmilyen racionális alapja nem volt. Oroszország Ukrajna ellen indított támadása ugyanis semmit sem változtatott a magyar miniszterelnök politikai irányvonalán. A lengyel fél úgy tett, mintha Magyarországnak kötelessége lenne a lengyel külpolitikát utánozni, miközben a két ország nyersanyag-ellátottsága, helyzete, függőségei és prioritásai eltérnek egymástól, másrészt Varsó elvárta volna Budapesttől, hogy utánozza azt az önpusztító, érzelmektől vezérelt lengyel viselkedésmódot, amely mindent egy lapra tesz fel, és mások érdekeit előtérbe helyezi a sajátjai helyett
– fogalmazott Lukasz Warzecha, majd hozzátette:
Orbán Viktor ugyanazt tette, amit addig is: elsősorban Magyarország és a magyarok érdekeit tartotta szem előtt, köztük azokét, akik Ukrajnában, háborús fenyegetettségben élnek.
Magyarországnak, amely Lengyelországnál jobban függ az orosz nyersanyagoktól, semmilyen érdeke sem fűződik ahhoz, hogy támogassa – ráadásul megfontolás és mélyebb elemzés nélkül – az Oroszországra kivetett szankciókat, ha nem is tudta magát teljesen kivonni alóluk. A vonakodó magyar magatartásnak meg is vannak a következményei ukrán részről is, legutóbb a Lukoil orosz olajcég szállításainak leállítása Magyarország és Szlovákia felé.
