A királynő, akit nem szerettek

A Két királynő igazából egy királynőről, Stuart Máriá­ról szól, ahogy az eredeti cím ezt nem is tagadja. Akit I. Erzsébet élete és személyisége érdekel, más filmeket kell keresnie.

Forrás: UIP-Duna Film

Az uralkodók sokszor csak bábok voltak, szolgái a tanácsadók vagy a nemesség igényeinek, netán történelmi kényszerhelyzeteknek. I. Erzsébet, a legendás szűz királynő, az utolsó Tudor-házi uralkodó erőskezű nő volt, saját bevallása szerint és nőiségéről való lemondása árán inkább férfi. Ezért is lehetett stabil uralkodó – sok történész nevezi a Tudor-ház uralkodását Anglia első fénykorának –, de a célért nagy árat kellett fizetnie. Nemrég mutatták be hazánkban Josie Rourke rendezésé­ben a Két királynő című filmet, melynek középpontjában két tehetséges nő áll – mindkettő uralkodásra termett, de csak egyikük maradhatott trónon.

Stuart Mária szerepében Saoirse Ronan hitelessége zsigeri. A forgatókönyv (John Guy és Beau Willimon munkája) Máriát egyértelműen a nagypolitika áldozataként láttatja. Az ifjú királynő Skóciába érkeztekor akaratlanul is rögtön több ellenséget szerez magának: unokatestvérét, I. Erzsébetet (Margot Robbie), akit tanácsadói hergelnek fel, a protestáns papokat és saját bátyját, a kormányzót is, akitől átvenné a stafétát. A történet innen az intrikáké és cselszövéseké, miközben a skót királynő próbálja személyesen rendezni viszonyát az angol királynővel.

A Franciaországból érkezett, fiatalon megözvegyült Mária nem igazán ismerte az országot, ahová uralkodni érkezett, a skót urak nem is fogadták el soha: sakkbábu lett belőle a hatalmi játszótéren. Erzsébettel ellentétben senkije nem volt, akiben megbízhatott (kuzinjának ott volt Cecil és Robert Dudley is), így eleve bukásra volt ítélve. Második házasságával sem járt jól, Lord Darnley a nászéjszakájukat újdonsült felesége helyett annak olasz származású udvari zenészével töltötte (erre nincs történelmi bizonyíték, sem arra, hogy a férfi szodomita lett volna, részegessége ellenben hiteles).

Fotó: UIP-Duna Film

Később ezt a David Rizzio nevezetű lantost a királynő hálótermében lincselték meg, épp a királynővel folytatott intim viszony gyanúja miatt. A feljegyzések szerint aztán az uralkodónő szövetkezett Bothwell grófjával, aki végül megölette a férjét, majd rá pár hónapra elvette őt feleségül, a filmben viszont a gróf kényszeríti Máriát a frigyre. A lordok ezek után fellázadnak Mária ellen, aki végül Erzsébetnél kér menedéket (a fennmaradt írások szerint sosem találkoztak személyesen), amit majdnem két évtizedig „élvezhet”, majd mivel ang­liai jelenléte az ő katolikus szimpatizán­sait bujthatja fel, „kénytelenek” kivégezni.

Nem ismerjük meg Mária „védelmi őrizetben” töltött éveit, és az sincs tisztességgel kifejtve, milyen út is vezetett a szabadulását váró skót királynő lefejezéséhez. Az alkotói koncepció határozott: egy ártatlan, tehetetlen nő megjelenítése, akinek összes bűne elvhűsége, erős hite és uralkodni vágyása – és aki mellett nem áll senki.

A színészek és a látvány elviszik hátukon a mesét, de végeredményben afféle női szenvedéstörténetet látunk, amelynek elmeséléséhez a történelem csak ürügy. Ez egyfelől a filmipar természetes működése (a rendezők és producerek tehetségüktől függetlenül úgy rettegnek a történeti hitelességtől, mint ördög a tömjénfüsttől), másrészt elég kínos, hogy bármelyik történelmi magazin bármelyik nevezett uralkodókról szóló cikkének puszta tényei izgalmasabbak, hátborzongatóbbak és meglepőbbek, mint ez a forgatókönyv. Pedig az egyik író John Guy történész, a korszak nemzetközi szinten elismert szakértője. De – megint csak a filmipar alaptermészetét tekintve – joggal feltételezzük, hogy a mű végső formája abszolút nem rajta múlt.

A cím pedig ne tévessze meg a gyanútlan mozikedvelőt: a Két királynő igazából egy királynőről, Stuart Máriá­ról szól, ahogy az eredeti cím (Mary Queen of Scots) ezt nem is tagadja. Akit I. Erzsébet élete és személyisége érdekel, más filmeket kell keresnie – de bízzunk abban, hogy olyanok is akadnak majd, akiket a történelemkönyvekhez vezet a kíváncsiságuk.