Akik évszázadok óta veszedelmekről álmodnak

A Veszedelmekről álmodom című monumentális regény nem vidám könyv: humor van benne, de abban is mindig ott bujkál a keserűség, a bizonytalan jövő és a rettenetes múlt minden kavargása, félsze.

A Veszedelmekről álmodom című monumentális regény nem vidám könyv: humor van benne, de abban is mindig ott bujkál a keserűség, a bizonytalan jövő és a rettenetes múlt minden kavargása, félsze. Olyan… székely. Nehéz, darabos, odaüt. (Közben meg irodalmi szempontból elegáns, könnyű – azaz jól olvasható –, és lebeg a nyelvben, a nyelvi örömben az egész.) Soha nem hatásvadász: ahogy szinte egykedvűen (vagyis inkább tárgyilagosan) sorolja a szerző több száz év keservét, az olvasó már szinte nem is meri továbbolvasni – mi jöhet még? (Persze tudja, mi jön, és jön is, kérlelhetetlenül.) Mégsem lehet letenni.

Nemcsak a büszke székely néplélek, hanem Ferenczes István gigantikus és sikerrel végigvitt vállalkozásának számos erénye is benne van ebben a részletben: „A székely visszanyerte a havast, amely már nem a régi. Daciával jön, kaszálógéppel, rohan, küzd a szinte semmiért, meglelte újbóli küldetését: a gürcölést. Mert ez a mostani havas nem ad semmit. De velünk a remény, öröktől fogvást velünk volt, úgy fordítja az ég felé arcaink, mint aki bizton tudja, hogy egyszer leszállnak azok a Tejúton nyargaló vitézek, s beállnak közénk kalákát kaszálni. Mert más nem jön segíteni. Legfeljebb a még fentebb lakó. De ő hol adja, hol veszi. Úgy teszen, mint néhai Ferencz S. Lászlóval az imént. Vitte a vihar, vitte a lábai alól az apró murvaszénát. Hiába lépett rá, hiába feküdt rá, az első mozdulatnál csak elsöpörte, repült a kóst. Megunván a keserves hiábavalóságot, kezébe vett egy maréknyi szénát, s földobta a magosságba: »– Ne, b… meg! Ha akarsz adni, adjál, ha nem, vidd az egészet, de belőlem csúfot ne űzz! Ezért a kicsi szénáért térdre nem esek előtted!«”

Ha végigolvassuk ezt a szinte megszámlálhatatlan szálon futó és műfaji szempontból is egyedülállóan sokoldalú családregényt – melyet a szerző építész édesapja alakjának megidézésével kezd, de ez szinte csak ürügy arra, hogy több mint hatszázötven, közel A4 méretű oldalon makacs és görcsös igyekezettel keresse és megtalálni próbálja önmagát, népét és mindkettő helyét, okát, értelmét a világban –, kirajzolódik a székelység szinte páratlan szenvedéstörténete, és a székelységen belül számtalan család tragédiája, kevés boldogsága: egyszóval élete.

Ferenczes István elképesztő tudással és magabiztossággal kalauzolja és olykor húzza csőbe (hogy aztán újra eligazítsa) az olvasót: olyan könnyedén keveri a fényképanyaggal is alátámasztott valóságot a csodálatos irodalmi fikcióval, olyan okosan és nagy rutinnal alkalmaz posztmodern szövegirodalmi fogásokat, olyan könnyedén vált a száraz tényekből egetverő gyászénekbe, majd vissza, hogy az olvasónak elakad a lélegzete.

A könyvben számtalan történet íródik, keveredik, tér vissza, és mindehhez a székelység legalább a siculici­dium óta tartó története szolgáltatja a hátteret. Van itt fiktív Márton Áron-napló (és önéletírás) valóságos levelekkel, a dédapa hosszú oldalakon keresztül hitelesnek ható naplója az 1848-as szabadságharc idejéből, hogy csak az egész stilisztikai bravúr szempontjából is mérföldkőnek számító fejezet végén derüljön ki, szinte túl szerény szavakkal: „Gál János képzeletbeli emlékiratát a következő művekből kölcsönzött vendégszövegek segítségével rostáltam egybe […] A vendégszövegek mintegy kiegészítették, pontosították a családi legendáriumot, de némi alkotói fantáziára is szükség volt »töredékes« egésszé ötvözni Gál János emlékeit.”

Van itt kihallgatási és lehallgatási jegyzőkönyv és ipari mennyiségű borzalom a kommunizmus éveiből, az idő telésével egyenes arányban növekvő és erősödő emléközön egy régi osztálytárssal való megható levelezés formájában, és egy szinte balladisztikus elbeszélés, amelynek kapcsán elhangzik egy egészen szép és szokatlan állítás: „»Hallottátok-e, hogy Pálfalván mi történt? / Kopacz Gabit, az IMSZ-titkárt megölték. / Vérét vették, mint a fogoly madárnak, / Kopacz Anna legkisebbik fiának. // Ferencz Vince s Kopacz Gyurka a kocsmában bort iszik, / Azt kesergik, hogy a titkárt megölik…« A szöveg bizonyára ennél több, hosszabb volt. Kár, hogy nem jegyezték le, nem maradt fenn egészében, mert talán ez volt a Székelyföld utolsó balladája.”

Mindezek mellett van itt annyi utalás az irodalmi hagyományra, hogy az egész posztmodernnek a dicsőségére válhatna (de csak úgy félvállról van ez: Ferenczes pontosan tudja, hogy ez csupán technika; ez nem lehet cél, csak eszköz ahhoz, hogy elmesélje, amit szeretne), és végül olyan versek, valamint lírai prózarészletek, amelyektől az ember hátán futkosni kezd a hideg. Itt aztán bebizonyosodik, hogy Ferenczes István született költő, és mestere a hatáskeltésnek, a szabad (vagy stílszerűen: félig szabad… vagy: csak belül szabad) asszociációk használatának.

Monumentális művét 2010 és 2017 között írta a szerző – hét éven keresztül, de egy hét alatt el lehet olvasni. Csak azért, hogy aztán újra kelljen kezdeni. Mert annyi minden van még benne! Ahogy a kötet szerkesztője, Lövétei Lázár László (maga is székely és költő, illetve az alapító főszerkesztő Ferenczes István után a Székelyföld folyóirat jelenlegi főszerkesztője) jegyzi meg a hátlapon: „Fő mű.”

Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom. Hargita Kiadóhivatal–Kortárs Kiadó, Csíkszereda–Budapest, 2018.