Ozu Tokiói története egészen zavarba ejtően állta ki az idő próbáját. Arról van szó, hogy fénye egy kicsinykét se kopott meg, mondanivalója éppen annyira aktuális, mint hatvanhét évvel ezelőtt volt.
Annak, hogy a film ma is épp annyira élvezetes, mint az 1950-es években volt, a színészi játék az egyik kulcsa. Nemcsak arról van szó, hogy színészei visszafogott, minimalista eszköztárral dolgoznak, hanem arról is, hogy a szereplők a belső világukban élnek. Ozu kamerája ezt a belső világot kutatja, annak külső megnyilvánulásait próbálja lencsevégre kapni. Mindezt ráadásul egy egészen statikus, csak rá jellemző formanyelvvel teszi, amelynek titka, hogy nem mozog a kamera. Vagyis állóképeket látunk, ami talán arra hasonlít a legjobban, ahogy visszaemlékezik az ember. Ahogy előkerül néha az emlékezet mély kútjából egy-egy kép, amit ilyenkor nagyon pontosan lát az ember. Mindez pedig lehetőséget ad a szemlélődésre. Arra hogy figyeljen a néző, hogy megnézze a képet, amit lát, hogy legyen ideje elidőzni egy-egy tekinteten. Így arra is lehetőség nyílik, hogy azt is megérezze a néző, mire gondol egy-egy szereplő.

Fotó: Shochku
Ozu-filmet nézni tehát egy belső utazás. És hiába statikus a világ, amit látunk, hiába minimális a színészek játéka, mégis általában gazdag érzelmekről tudósítanak Ozu jelenetei. Épp ezért nem érzi a néző unalmasnak, amit lát, a szereplők közötti dinamika minden elfojtott érzelem ellenére rendkívül tág horizontú. Ozu két filmet rendez. Az egyiket látjuk, a másikat megéljük. A varázslat az, hogy mindez mégis egy harmonikus egységgé válik. A diszharmónia – amely a Tokiói történetben az emberek egymás iránti elidegenedése – intellektuális szinten jelenik meg. A film egyébként arról szól, hogy egy egymásra rendkívül figyelő, egymással igazán harmóniában lévő, vidéken élő idős házaspár meglátogatja a városban a már felnőtt gyermekeit, unokáit, mert közel a halál. Szembesülniük kell azonban azzal, hogy a felnőtté vált gyermekeikkel nem tudnak valódi kapcsolatra lépni. Felépült ugyanis a modern városi társadalomban egy olyan fal, amely nem engedi a generációk közötti párbeszédet. Egészen pontosan lehetetlenné teszi.