És ebben aktuális a mai napig a Tokiói történet. Mert ez a fal generációról generációra egyre nagyobbnak és áthatolhatatlanabbnak tűnik. Ozu direkt módon nem ad válaszokat a miértekre. A nézőnek kell a film megnézése után rájönnie a megoldásra. Nem is lehet rögtön. A befogadó ugyanis azt érzi, hogy egy kerek egész történetet lát, amely a végén egy szomorú nyugvópontra ér. Ozu azonban elhelyezi a nézők tudatába azokat a kérdéseket, amelyek napokkal, hetekkel, sőt akár hónapokkal később is nyugtalanságot okoznak, ha beugrik a film egy-egy képkockája. Ozunál a tartalom és a forma egységet alkot. Nagyon érdekes, hogy a probléma megértésének is ez a kulcsa. Mármint a nemzedékek egymás iránti elidegenedésének problémájáé. Ozu ugyanis figyelemre tanítja a nézőit. Ezt formanyelvi eszköztárral éri el. Az elidegenedés problémájának a fő kulcsa pedig a figyelmetlenség. Ozu a Tokiói történetben a tartalom konklúziójával – a figyelmetlenség gondolatával – éppen ellentétes dologra tanít a filmformanyelvével. A másik emberre való figyelemre és a megfigyelésre. Ebben áll az egyetemes filmtörténet egyik legfontosabb filmjének, a Tokiói történetnek a csodája. A rendező nem kritizál, amely kritikát a néző magára is érvényesnek tekinthetne, hanem tanít. Japán bölcselőként megtanítja, mi a titka annak, hogy a modern kor által egy családban felépített falat egészen könnyen le lehet rombolni. Ozu ugyanis egész életművében a család harmonikus egysége mellett tette le a garast.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!