A formanyelvvel tanító japán mester titka

Ozu Jaszudzsiro filmjeinek döntő többségében, ahogy az 1953-as Tokiói történetben is, a szereplők egyszerű emberek, általában egy család. Az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb japán filmrendezője ugyanis azt gondolja a világról, legalábbis filmjei révén erre a megállapításra juthat a néző, hogy a világ legfontosabb dolgai a hétköznapi események sorában, lényegtelennek tűnő gesztusokban, gyorsan elrebbenő pillanatokban, apró érzelmi rezdülésekben keresendők.

Ozu Tokiói története egészen zavarba ejtően állta ki az idő próbáját. Arról van szó, hogy fénye egy kicsinykét se kopott meg, mondanivalója éppen annyira aktuális, mint hatvanhét évvel ezelőtt volt.

Annak, hogy a film ma is épp annyira élvezetes, mint az 1950-es években volt, a színészi játék az egyik kulcsa. Nemcsak arról van szó, hogy színészei visszafogott, minimalista eszköztárral dolgoznak, hanem arról is, hogy a szereplők a belső világukban élnek. Ozu kamerája ezt a belső világot kutatja, annak külső megnyilvánulásait próbálja lencsevégre kapni. Mindezt ráadásul egy egészen statikus, csak rá jellemző formanyelvvel teszi, amelynek titka, hogy nem mozog a kamera. Vagyis állóképeket látunk, ami talán arra hasonlít a legjobban, ahogy visszaemlékezik az ember. Ahogy előkerül néha az emlékezet mély kútjából egy-egy kép, amit ilyenkor nagyon pontosan lát az ember. Mindez pedig lehetőséget ad a szemlélődésre. Arra hogy figyeljen a néző, hogy megnézze a képet, amit lát, hogy legyen ideje elidőzni egy-egy tekinteten. Így arra is lehetőség nyílik, hogy azt is megérezze a néző, mire gondol egy-egy szereplő.

Hiába minimális a színészek játéka, mégis gazdag érzelmekről tudósítanak
Fotó: Shochku

Ozu-filmet nézni tehát egy belső utazás. És hiába statikus a világ, amit látunk, hiába minimális a színészek játéka, mégis általában gazdag érzelmekről tudósítanak Ozu jelenetei. Épp ezért nem érzi a néző unalmasnak, amit lát, a szereplők közötti dinamika minden elfojtott érzelem ellenére rendkívül tág horizontú. Ozu két filmet rendez. Az egyiket látjuk, a másikat megéljük. A varázslat az, hogy mindez mégis egy harmonikus egységgé válik. A diszharmónia – amely a Tokiói történetben az emberek egymás iránti elidegenedése – intellektuális szinten jelenik meg. A film egyébként arról szól, hogy egy egymásra rendkívül figyelő, egymással igazán harmóniában lévő, vidéken élő idős házaspár meglátogatja a városban a már felnőtt gyermekeit, unokáit, mert közel a halál. Szembesülniük kell azonban azzal, hogy a felnőtté vált gyermekeikkel nem tudnak valódi kapcsolatra lépni. Felépült ugyanis a modern városi társadalomban egy olyan fal, amely nem engedi a generációk közötti párbeszédet. Egészen pontosan lehetetlenné teszi.

Fotó: IMDb

És ebben aktuális a mai napig a Tokiói történet. Mert ez a fal generációról generációra egyre nagyobbnak és áthatolhatatlanabbnak tűnik. Ozu direkt módon nem ad válaszokat a miértekre. A nézőnek kell a film megnézése után rájönnie a megoldásra. Nem is lehet rögtön. A befogadó ugyanis azt érzi, hogy egy kerek egész történetet lát, amely a végén egy szomorú nyugvópontra ér. Ozu azonban elhelyezi a nézők tudatába azokat a kérdéseket, amelyek napokkal, hetekkel, sőt akár hónapokkal később is nyugtalanságot okoznak, ha beugrik a film egy-egy képkockája. Ozunál a tartalom és a forma egységet alkot. Nagyon érdekes, hogy a probléma megértésének is ez a kulcsa. Mármint a nemzedékek egymás iránti elidegenedésének problémájáé. Ozu ugyanis figyelemre tanítja a nézőit. Ezt formanyelvi eszköztárral éri el. Az elidegenedés problémájának a fő kulcsa pedig a figyelmetlenség. Ozu a Tokiói történetben a tartalom konklúziójával – a figyelmetlenség gondolatával – éppen ellentétes dologra tanít a filmformanyelvével. A másik emberre való figyelemre és a megfigyelésre. Ebben áll az egyetemes filmtörténet egyik legfontosabb filmjének, a Tokiói történetnek a csodája. A rendező nem kritizál, amely kritikát a néző magára is érvényesnek tekinthetne, hanem tanít. Japán bölcselőként megtanítja, mi a titka annak, hogy a modern kor által egy családban felépített falat egészen könnyen le lehet rombolni. Ozu ugyanis egész életművében a család harmonikus egysége mellett tette le a garast.