– Kevés magyar művész, aki a saját útját járja, mint ön, tudott bekerülni a nemzetközi művészeti kánonba. Mi ennek az oka?
– Döntően szemléleti. A nyugati művészet fejlődéséhez mint abszolút mércéhez ragaszkodnak. Nálunk sokakat gúzsba köt a lemaradáskomplexus. Az én konok utam a fényművészethez vezetett. A lézer fénytulajdonságaira építve egy nemzetközileg új képi transzformációs módot alakítottam ki. Hozzáállásomban a múlt tisztelete és a jövő építése karonfogva jár.
– Milyen szemléleti okokra gondol?
A hetvenes évek elején Hollandiában kortárs magyar képzőművészeti kiállítást rendeztek, kitűnő helyeken, például az Arnhemi Múzeumban. Jan van Krieken művészeti író írt egy kritikát, ami felért egy nagy pofonnal. Megállapította: nemrég a lengyel és az amerikai avantgárd mutatkozott be, melyeken egyértelműen kiderült amerikai, illetve lengyel mivoltuk. A magyar anyag intelligens, de internacionálisan szürke. Mi történt a magyarokkal? A cikkben az egyik munkám szerepelt ellenpéldaként.
– Erről a művéről mit kell tudni?
– A Magyar Nemzetből hajtogattam kockákat és építettem barikádot egy nagyméretű, vízszintes tükrön, melyben a bárányfelhős kék ég tükröződött. Ég és föld között lebegett ez a belül üres barikád. A semmiből a semmibe nőtt. Meggyújtottam. A lángoló barikád drámai látvánnyá vált. A kádári, aczéli időszakban készült, mikor romboló, durva támadás indult meg a magyar identitás ellen. Akkor kezdődött, máig tart. A nevemet nem írták ki, a belügyesek mégis rájöttek, ki az alkotó, sőt betették a BM bizalmasba is…
– Az installációja nem tűnik internacionálisan szürke alkotásnak…
– Számomra a közösségünkhöz tartozás megkerülhetetlen. Kassán a hontalanság éveiben megszenvedtem magyarságomért.
– A válogatók a haladó nyugati trendekhez igazították az anyagot…
– Fontos a nyugati mérce, komoly inspiratív hatása volt, de ha abszolutizáljuk, akkor riasztóan negatívvá válik. Legjelentősebb művészeink eshetnek ki. Erre Markója Csilla is felhívta a figyelmet Mednyánszky László monográfiájában (2011). Leértékelődnek olyan zseniális alkotók, mint Mednyánszky, Csontváry Kosztka Tivadar, Aba-Novák Vilmos s folytathatom a sort a máig. Ez nagyrészt a mérce túlértékeléséből, a lemaradáskomplexus eltúlzásából és kishitűségből fakad. Így születhetett meg egy-két éve olyan kiadvány, ami inkább a magyar művészet halottaskönyve, mint az utolsó, több mint fél évszázad képzőművészetének a bemutatása. A mérce elvakult rajongói ünnepelve fogadták. A hollandiai tárlat anyagát Beke László és Sík Csaba válogatta. A lektorátus még ebben az összetételben sem engedélyezte a kiállítást. Ki kellett csempészni. A legsajátosabb helyi értékeket képviselő művészek nagyobb része kimaradt a tárlatról: Csutoros Sándor, Paizs László, Karácsony Gábor stb. alkotásai, Makovecz Imre, Csete György rajzai, hogy csak néhányat említsek.
– Mikor kezdődött ez a szolgalelkű nyugatmajmolás?
– Régi gyökerű, de komplexussá a hatvanas évektől vált. Egyfelől fontos volt, hogy végre megjelentek olyan alkotók, akik korszerűek mertek lenni, és szembe mertek szállni a szocialista realizmussal. Ritka merészséggel jelentkezett két csoport: az Iparterv, ahol elsősorban internacionális munkák készültek és a Szürenon.
– Amit ön hívott életre…
– Igen. A Szürenonban a MA mellett az ITT, a hazai hagyomány is fontos volt. Például az európai iskolások a háború után megfogalmazták (mint pl. Bálint Endre, Barcsay Jenő, Egry József, Gyarmathy Tihamér, Kassák Lajos, Korniss Dezső stb. – a szerk.), hogy Európa és az európai eszmény romokban hever. Az új eszmény csak Kelet és Nyugat szintéziséből jöhet létre. De a későbbiekben a szintézis keresése, igénye helyett főként a nyugati ízlésnek való megfelelés érvényesült. Elsősorban az, aki a trendek szellemének legmegfelelőbben dolgozott, és frissen csatlakozott. A pozitívumok mellett, a művészetek szabadsága és a „modernség” leple alatt ez szolgalelkűséget is takart. Bármilyen groteszk, egy kis idő múltával egyre inkább összecsengett a „párt” igényeivel is. A 80-as években az internacionális avantgárdot már nem üldözték, sőt részben támogatták is, de a helyi problémákkal szembenézőkkel továbbra is ellenségesek voltak.
– Ez nem kizárólag a képzőművészetre jellemző, mára áthatja az összes művészeti ágat.
– Pontosan. Mára a globalitás és a szuverenitás harca felerősödött. A Kánonváltás című konferencián jeleztem: szinte intellektuális pimaszságnak tartják egyesek, ha kimondjuk, hogy Közép-Európában jó néhányan sokkal messzebbre látnak, mint a jóléti kényszerpályára került nyugati elit. Egy olyan út lehetőségéért kell harcolunk állásfoglalásainkkal és alkotásainkkal, ami nem a szabadság elrákosításának abszurd világát hordozza. A felelősségteljes szabadság nélkülözhetetlen, a jólét fontos, de nem mindenek feletti érték. Különösen, ha az élet minőségének egyre drasztikusabb feláldozásával jár. A türelem túlfokozása az aberrációkkal szembeni megalkuváshoz vezet, az élet minőségének a romlásához.
– Az európai unió egy szép eszmében gyökerezik, de az már abszurd, amikor úgy határoz az uniós parlament, hogy a férfiak is szülhetnek.
– Így van. Ez a humor szférájába tartozna, ha meghatározó rétegek nem vennék véresen komolyan. Ki kell mondanunk: ma már nem a nyugat-európai mérce a meghatározó. Gigantikus átalakulásban van a világ. Indiában a National Gallery of Modern Art múzeumaiban rendeztem kiállításokat, ahol annak idején az amerikai pop-artot, a minimal artot is bemutatták. Rácsodálkoztak a magyar anyagra. Alaposan eltérő az üzenete. Persze nem a magyar művészet halottaskönyvének szellemében közeledtem ehhez, hanem a kiemelkedő lokális értékekre koncentráltan: az organikus művészettől a fényművészetig terjedt a skála. Úgy válogattam, hogy a szuverén értékeket mutassam be. Az egyik cikkben így írtak róla: kiállítás az innováció földjéről. Nem a maradiság vagy a szolgalelkű epigonitás, hanem az újítás földjéről. Ott volt a magyar hagyomány Csutoros, Makovecz, Csete munkáiban. Ezek jól megfértek Bohus üvegszobraival, a hologramokkal, Mengyán UV-érzékeny festékkel készült munkáival vagy Kovács Attila geometrikus alkotásaival. Csutoros szobrairól például jelezték: ezek itt is születhettek volna. Ők a globalitást is másként értelmezik…
– Ön összességében sok éven át élt külföldön, az országimázst is ezen tapasztalatok, valamint a helyi értékek iránti tisztelet alapján alakítaná…
– Ha a féléves, több hónapos kint tartózkodásokat összeadom, valóban. Éltem az Egyesült Államokban, Hollandiában, Olaszországban stb. Rálátásom a világ képzőművészetére és kultúrájára eléggé összetettnek mondható. Az MIT-s művészek egyenrangú társként fogadtak, mint szűzföldek feltörőjét. Nem hagyományokat akartam követni, hanem hagyományokat teremteni, de tisztelettel néztem azokra, akik ennek talaját létrehozták. Egy nemzeti közösséghez tartozás és a jövő felé nyitás nem zárja ki egymást! Korántsem az elzárkózás híve vagyok, hanem a bennünk rejlő emberi alkotóerő kiteljesítésének vágya hajt.
Az USA-ból hazatérve létrehoztam a Nemzetközi Kepes Társaságot, a tudomány és a művészet kapcsolatára építve, magyar vezetéssel. 1993-ban megindítottam a fényszimpózionokat. Akkor avattuk fel Egerben a Kepes Intézetet, melyen jeleztem: úgy lesz egy múzeum élő, ha abban olyan események valósulnak meg, amelyek továbbviszik a múzeum szellemét: az új tudományos és technikai eredmények humanizálását, ezen belül a fényművészetet.
– Amelynek ön világhírű alkotója, folyamatos megújítója, a lézerfényművészet úttörője.
– A fénnyel értelmezett képekben megjelenő problémák vezettek el a fényművészethez. Saját belső iránytűm. És az a lehetőség, melyet Kroó Norbert professzor teremtett meg a KFKI-ban.
– Azért a külföldi folyamatokat biztosan ismerte...
– Természetesen. Kepes Györggyel jó barátságba kerültem (képzőművész, Moholy-Nagy László munkatársa, a fény és szín részleg vezetője – a szerk.), aki az MIT-n létrehozta az első mediális kutatóintézetet. Ez világszerte modellértékűvé vált. A szuverén alkotókat kell támogatni. Így akár az egész avantgárd elé lehet futni, mint ahogy ez a lézer-szuperpozíciós módszerrel megtörtént. Amikor a hetvenes évek közepén elkezdtem a lézerrel foglalkozni, Moholy-Nagy László útmutatását követve „meghitt” viszonyt alakítottam ki a fény tulajdonságaival, az optikai eszközökkel és eljárásokkal. A problémákhoz a tudós higgadtságával és a művész mágikus képességével próbáltam közeledni. A változó eszközrendszer korántsem jelenti azt, hogy a hagyományos képzőművészetnek vége. Modernista blöffök szólnak erről csupán. Az új eszközök tovább gazdagítják eszköztárunkat, lehetőségeinket. Még a legegyszerűbbet is: akár a felhőkre is lehet rajzolni.
– Ön az egyik multimediális művében összeköti a barlangrajzokat, sámándobok rajzait a csúcstechnológiákkal, a jelennel.
– Kontraszt és találkozás. A vizuális kultúra első lépései és a mai világ jövőteremtő kutatásai ölelkeznek. Egyszerre kortalan és időszerű.
Borítókép: Csáji Attila Munkácsy- és Príma-díjas, érdemes és kiváló művész (Fotó: Havran Zoltán)
