– Kevés magyar művész, aki a saját útját járja, mint ön, tudott bekerülni a nemzetközi művészeti kánonba. Mi ennek az oka?
– Döntően szemléleti. A nyugati művészet fejlődéséhez mint abszolút mércéhez ragaszkodnak. Nálunk sokakat gúzsba köt a lemaradáskomplexus. Az én konok utam a fényművészethez vezetett. A lézer fénytulajdonságaira építve egy nemzetközileg új képi transzformációs módot alakítottam ki. Hozzáállásomban a múlt tisztelete és a jövő építése karonfogva jár.
– Milyen szemléleti okokra gondol?
A hetvenes évek elején Hollandiában kortárs magyar képzőművészeti kiállítást rendeztek, kitűnő helyeken, például az Arnhemi Múzeumban. Jan van Krieken művészeti író írt egy kritikát, ami felért egy nagy pofonnal. Megállapította: nemrég a lengyel és az amerikai avantgárd mutatkozott be, melyeken egyértelműen kiderült amerikai, illetve lengyel mivoltuk. A magyar anyag intelligens, de internacionálisan szürke. Mi történt a magyarokkal? A cikkben az egyik munkám szerepelt ellenpéldaként.
– Erről a művéről mit kell tudni?
– A Magyar Nemzetből hajtogattam kockákat és építettem barikádot egy nagyméretű, vízszintes tükrön, melyben a bárányfelhős kék ég tükröződött. Ég és föld között lebegett ez a belül üres barikád. A semmiből a semmibe nőtt. Meggyújtottam. A lángoló barikád drámai látvánnyá vált. A kádári, aczéli időszakban készült, mikor romboló, durva támadás indult meg a magyar identitás ellen. Akkor kezdődött, máig tart. A nevemet nem írták ki, a belügyesek mégis rájöttek, ki az alkotó, sőt betették a BM bizalmasba is…
– Az installációja nem tűnik internacionálisan szürke alkotásnak…
– Számomra a közösségünkhöz tartozás megkerülhetetlen. Kassán a hontalanság éveiben megszenvedtem magyarságomért.
– A válogatók a haladó nyugati trendekhez igazították az anyagot…
– Fontos a nyugati mérce, komoly inspiratív hatása volt, de ha abszolutizáljuk, akkor riasztóan negatívvá válik. Legjelentősebb művészeink eshetnek ki. Erre Markója Csilla is felhívta a figyelmet Mednyánszky László monográfiájában (2011). Leértékelődnek olyan zseniális alkotók, mint Mednyánszky, Csontváry Kosztka Tivadar, Aba-Novák Vilmos s folytathatom a sort a máig. Ez nagyrészt a mérce túlértékeléséből, a lemaradáskomplexus eltúlzásából és kishitűségből fakad. Így születhetett meg egy-két éve olyan kiadvány, ami inkább a magyar művészet halottaskönyve, mint az utolsó, több mint fél évszázad képzőművészetének a bemutatása. A mérce elvakult rajongói ünnepelve fogadták. A hollandiai tárlat anyagát Beke László és Sík Csaba válogatta. A lektorátus még ebben az összetételben sem engedélyezte a kiállítást. Ki kellett csempészni. A legsajátosabb helyi értékeket képviselő művészek nagyobb része kimaradt a tárlatról: Csutoros Sándor, Paizs László, Karácsony Gábor stb. alkotásai, Makovecz Imre, Csete György rajzai, hogy csak néhányat említsek.