időjárás 18°C Eliza, Eszter 2022. május 24.
logo
„Jó gazdái csak akkor lehetünk a ránk bízott földnek, ha együtt dolgozunk”

Lóháton járták be a történelmi Magyarországot

Magyari Tekla
2022.01.16. 18:30
Lóháton járták be a történelmi Magyarországot

Sopronban, a hűség városában és a Szent Korona előtt, az Országházban zárták zarándoklatukat azok az elszakított országrészekből érkező lovasok, akik a trianoni diktátum századik évfordulójának emlékére vállalkoztak arra, hogy Úzvölgyéből indulva, stafétaszerűen, lóháton kerülik meg Nagy-Magyarország egykori határait. Az összetartozás évében kezdték, és az újrakezdés évében sikerült befejezniük a több ezer kilométeres vállalást. A határkerülés tapasztalatairól az ötletgazda, Kincses Kálmán székelyszenterzsébeti református lelkész mesélt.

2020-ban, a trianoni szétszakítottság századik évfordulóján Úzvölgyéből indultak útnak azok az erdélyi lovas zarándokok, akik azt tűzték ki célul, hogy stafétaszerűen bejárják az elszakított országrészek határait lóháton. Az erdélyi csapatokkal egy időben indultak a felvidéki, az őrvidéki és a muravidéki lovasok, a délvidékiek valamivel később. Ki-ki a saját országrészét járta be, ám volt néhány szakasz, ami kimaradt, azokat Eördögh András kunfakótenyésztő és Kincses Kálmán, a zarándoklat megálmodója járta be.  

Az összetartozásra fókuszáltak 

– A tatárjárás után IV. Béla király az ország újraépítését azzal kezdi, hogy körüljárja a Kárpát-medencét, tehát az ország határait. Van egy népdalunk is, amelyik azt mondja, hogy „Kossuth lova megérdemli a zabot, kétszer kerülte meg Magyarországot. Ha még egyszer körülkerülte volna, Magyarország ilyen gyászban nem volna.” Tehát ezek mind olyan fogódzók a határkerülést illetően, amelyek indíttatást adtak. De Székelyföldön ma is él az a szokás, hogy évente egyszer körbejárják lóháton a falu határait, ennek mindig az a lényege, hogy a gazda körbejárja a rábízott területet – meséli az indíttatást a székelyszenterzsébeti lelkipásztor. 

– 2020 az összetartozás éve volt. Tehát elsősorban a határok által szétszabdalt nemzet összetartozására fókuszáltunk. De az összetartozásban az is benne van, hogy akik itt élnek a Kárpát-medencében, azoknak is egy célt kell szolgálniuk – magyarázza a lelkész. Mint fogalmaz, zarándoklatuk célja az volt, hogy felkeressék a velünk, mellettünk élő nemzeteket, és áldást kérjenek: áldást a földre, a nemzetre, és nem utolsó sorban elvinni a környező népeknek a békesség lelkületét.

– Hihetetlen szép volt az, ahogyan megtapasztaltuk, hogy ha békességgel közeledtünk, úgy válaszoltak. Olyan területeket jártunk be, ahol nem ismerjük a nyelvüket, és mégis hihetetlen szépen meg tudtuk érteni egymást, mert a használt hétköznapi nyelvünkön felül van egy másik közlési mód, ez a békesség kommunikatív lehetősége. Ezt nagyon sokszor megtapasztaltuk – meséli a nagyszabású határkerülés megálmodója. 

A békességre békességgel feleltek mindenütt a Kárpát-medencében

A Székelyföld peremvidékén szolgáló lelkész szerint az emberséget, a békesség nyelvét még ott is megtapasztalták, ahol először nem örültek nekik. – Hargita és Neamţ megye határán eléggé kiélezett volt a viszony, ott nem örültek nekünk, de ahogy ezen a határvidéken túlléptünk, máris hatványozottan kaptuk vissza a szeretetet, a gondoskodást. Mindig úgy öltözködünk, hogy ne legyen kérdés, hogy mi honnan jöttünk és kik vagyunk: mindig igyekszünk viseletben lovagolni. Ahogy megjelentünk a Székelyföld határán fekvő faluban – és nem irritáltuk őket zászlóval például – rögtön érződött, hogy itt nem örülnek nekünk. Itt volt az egyetlen olyan történet, ami mély nyomot hagyott a gyerekek lelkében, ahol ittas kocsmatöltelékek megfenyegettek, és megráncigálták a gyerekek lovainak a kantárját. De utána nyomban meleg vendégszeretetet tapasztaltunk egy román embertől Péntekpatakán. Behívott a kertjébe, és nagyon nagy szeretettel fogadott minket. Tehát amikor volt valami kellemetlen, akkor utána rögtön válaszként érkezett egy ilyen, ami kiegyenlítette a lelki békénket – mondja a zarándoklat észak-erdélyi szakaszáról a főszervező.

Nem minden elszakított országrész csapata tudta végiglovagolni a saját határait, így a kimaradt Fehér- és Kis-Kárpátokat például szintén Kincses Kálmán és Eördögh András lovagolták be. – A felvidékiek egy nagyon kemény falatot kaptak, a Magas-Tátrában. Ott úgy megszorultak, hogy hegyimentők hozták le őket. Elképesztő történet volt, amit ott ők megtapasztaltak. Úgyhogy ott meg is álltak – meséli a váratlan fordulatokat a lelkész. Épp ezért, székelyderzsi kollégája, Demeter Sándor Lóránd és Demény Elemér, a Dél-erdélyi lovasok ugrottak be egy mintegy kétszáz kilométeres szakaszra Kárpátaljáig. Kincses Kálmán és Eördögh András pedig a cseh-lengyel-szlovák határtól lovagoltak Ausztriáig. 

Felvidéki kalandok csodákkal

– A Turul váránál – ezt Znió várának hívják ma – volt a kiindulási pont. Ettől a IV. Béla által alapított várromtól indultunk két irányba, gyakorlatilag egy szívalakzatot jártunk be. Ugyanakkor a történelmi Szlavóniában is volt egy körülbelül 300 kilométer, ami elmaradt, ahonnan a horvátországi magyar barátaink visszafordultak. Volt még egy szakasz Őrvidéken: Nezsidertől egészen a Dévény váráig. Így adatott meg nekünk Eördögh Andrással, hogy mi mind a négy égtájon lovagoltunk: a keleti részen, az északi részen, idén Délvidéken és Nyugaton, Őrvidéken.

Kincses Kálmán és Eördögh András Dévény vára előtt, Felvidéken       Fotó: Kincses Kálmán archívuma

Mint meséli, a legizgalmasabb a felvidéki szakasz volt, a Kárpátok gerincén végig, Ausztriáig. Nem mellékesen pedig mindenhol kunfakó lovak hátán jártak – a zarándoklat egyfajta tesztelése is volt a szívós állatok teherbírásának. 

– A gondviselésnek sok szép csodájával találkoztunk. Folyamatosan ott volt fölöttünk az az intéző, aki mindig megoldott egy-egy helyzetet. Természetesen azt sem lehetett kispórolni, hogy vadászlesben aludjunk fenn, a Kárpátokban vagy focipályákon. Vagy amikor teljesen kilátástalan volt az, hogy hol alszunk, mert egy hosszú faluba érkezve ránk sötétedett, egyszercsak egy kicsi morva leányka elénk szaladt, és föltartott minket, meg akarta simogatni a lovainkat. Szívünk szerint nem álltunk volna meg, mert siettünk, de annyira aranyos volt, hogy még tettünk is két kört vele ott, az utca szélén. Egészen addig, amíg a szomszéd házból kijöttek az emberek, és rögtön elkezdtek telefonálgatni: jött a polgármester, beengedtek a focipályára, a lovainknak kiváló legelő volt, a fejünk fölött födél, az öltözőben zuhanyzási lehetőség, és alig nyergeltünk le, hozták a nagy sültes tálat. És annyi ilyen hasonló volt – meséli szemeiben ragyogással a lovas zarándok.  

Embert és lovat próbáló Kis-Kárpátok

– A legszebb történet a Zarubi-hegységben volt. Ahogyan A kőszívű ember fiaiban is Baradlay Richárd és a Bécsből hazatartó huszárok, mi is ugyanott, a Kis-Kárpátokon akartunk átkelni, és gyakorlatilag ugyanott, ahol ők, mi is megrekedtünk. Úgy elakadtunk a Zarubi-hegység tetején, hogy nem tudtunk lejönni. Felértünk a csúcsra, de egy három méter magas szikla állt az utunkba. Csorgott az eső, fokozatosan köd lepett el. A lovak szó szerint fenéken csúsztak, egy méternél tovább nem láttunk a ködben. Hogyha valaki akkor azt mondja nekünk, hogy mi vetett ágyban alszunk aznap, és vacsorával várnak pár kilométerrel lejjebb, a faluban, rossz viccnek tartom. Az egy csoda, ami ott velünk történt. Ahogy leértünk, egy gyönyörű Szűz Mária-zarándokhelyhez értünk. Megálltunk és imádkoztunk.

Ugyanakkor a Szent Korona országait járva, fontos volt a zarándokok számára az is, hogy zászlójuk – rajta a címerrel – velük legyen. Nem mutogatva, borzolva a kedélyeket, hanem összehajtva, kebel mellett, belső zsebben – hangsúlyozza Kincses Kálmán. A határkerülő lovasok képviselői nem sokkal ezelőtt Sopronban, a hűség városában adták át a nemzet miniszterelnökének zarándoklatuk zászlajának gyöngyözött mását, majd a Szent Koronának is felajánlották. – Duzzadó lélekkel tértünk haza – abban a reményben, hogy lesz folytatás – summázza a határkerülés főszervezője.

A lovas zarándoklat zászlaját a hűség városában adták át Magyarország miniszterelnökének                                     Fotó: Orbán Viktor Facebook oldala

Azért keltünk útra, hogy adjunk

– Én mindig úgy hívtam a Kárpát-medencét, hogy a világ Aranyos Szeglete, és valóban az. Az a gyönyörűség, ami körbeveszi a Kárpát-medencét, csak megerősített, hogy a világ a világ legszebb bölcsőjében élünk. A másik nagy tapasztalásunk pedig az volt, hogy ez egy annyira összefüggő rendszer, ami mind földrajzilag, mind pedig védhetőség szempontjából a legcsodálatosabb hely a világon. Ezt szétszakítani egy égbekiáltó bűn volt, azt gondolom – magyarázza a határkerülés felismeréseit a lelkész. Ugyanakkor hangsúlyozza: nem siránkozni akartak, hanem tenni valamit az összetartozás és az újrakezdés reményében.

A Szent Korona országait járták be a lovas zarándokok, ezért zászlójukat felajánlották a Szent Koronának is         Fotó: Kincses Kálmán archívuma

Minden mindennel összefügg a Kárpát-medencében: a hegyek a völgyekkel, a dombok a síksággal, és ezért fontos az, hogy olyan népek lakják be, amelyek nemcsak magukra figyelnek, hanem oda tudnak figyelni a 200-500 kilométerrel arrébb élőkre is. Mert földrajzilag kölcsönhatásban vagyunk egymással – ugyanúgy, mint lelkileg. Kincses Kálmán szerint  a felelős, békés együttélés volna a leginkább célravezető a Kárpát-medence nemzetei számára. – A mi feladatunk az volt, hogy a magyar emberek békességét, szeretetét, élni akarását elvinni a környező népekhez, hogy általunk kicsit belelássanak a magyar néplélekbe, hogy megismerjenek minket. És az volt a tapasztalásunk, hogy ahol befogadtak, ott ragaszkodtak is hozzánk, mai napig tartjuk a kapcsolatot, a román, a szlovák vagy akár a horvát vendéglátóinkkal is.  Mert jó gazdái csak akkor tudunk lenni a földnek, ha együtt dolgozunk.

Borítókép: Kincses Kálmán székelyszenterzsébeti lelkész és lányai Eördögh Andrással, útban Kárpátalja felé, az észak-erdélyi szakaszon (Fotó: Kincses Kálmán archívuma)