Csaknem félmillió magyar menekült el Erdélyből a trianoni békeszerződés körüli években. Elkergették őket a románok (a novellában oláhoknak hívják őket), menniük kellett. Babits Mihály 1919-es A repülő falu című írása a menekülő emberekről emlékezik meg egészen elképesztő, sokszor szürreális elemeket is tartalmazó fordulatokkal. Babits szerint a bornak biztosan van lelke, de ez már az emberről nem olyan biztosan mondható el. Írása szépen bemutatja, hogy nemcsak a népieknek, hanem a nyugatosoknak (Babits nemcsak szerzője, de a 30-as évektől szerkesztője is volt a Nyugatnak) is fájt az elcsatolt országrészek elvesztése.
Mindenkinek feldolgozhatatlan seb maradt Trianon.
Gyarmati-Paor Zoltán merész vállalkozásba kezdett, amikor úgy döntött, hogy filmre viszi egy haldokló gyermek útját, álmát, a menekülés lélektanát, azt a létállapotot, amely arról szól, hogy ott kell hagyni mindent, tárgyakat, emlékeket, gyerekkort. És menni kell, mert azt mondják, hogy nincsen más lehetőség, miközben az ember azt gondolja, hogy egy jobb, tisztességesebb világban, amely a keresztény Európa eszmeiségére épül, van más lehetőség. A szeretet világában nem kell menni. A vetítés utáni beszélgetésen a filmrendező elmondta, hogy a haldokló kisfiút a saját gyermeke játszotta. – Akkor értette meg a kisfiam, hogy miről van szó, amikor megkérdezte, hogy a játékaikat se vihették-e magukkal az emberek – mondta Gyarmati-Paor Zoltán elcsukló hangon.
Döbbenetes volt a csönd a díszbemutató után. A film betalált a nézők lelkébe, és ez nagyon nagy dolog egy elsőfilmes fiatal rendezőtől. Mert jó filmet sokan tudnak csinálni, de olyat, ami lélektől lélekig hatol, már sokkal kevesebbet.
Kell tudni ugyanis ehhez némi dramaturgiai trükköt, de legfőképpen kegyelmi állapotban kell forgatni. Gyarmati-Paor Zoltán nemcsak az Erdélyből menekülő ember figuráját rajzolta meg tűpontosan, hanem Babits Mihályét is. Sinkovits-Vitay András jól érzékelteti, hogy bár az Erdélyből elüldözött ember pontosan tudja, mi a valóság, amelyben él, de egy álomvilágba menekült, mert különben feldolgozhatatlan, hogy gyermeke halálát az az őrült Európa okozta, amelyben demarkációs vonalak vannak, nem pedig emberek. Amelyben állati ösztönök uralkodhatnak, és amelyből a szeretet és az alázat – úgy tűnik – kihalófélben van.
Adorjáni Bálint alakítja Babits Mihályt, aki fáradtan és éhesen érkezik a vendéglőbe, ahol hely hiányában egy idegen mellé kell leülnie. A két ember nem kedveli egymást, Babitson látszik, hogy eleinte csak jólneveltségből nem szakítja félbe a beszélőt. Adorján Bálint játéka nagyon minimális, de egy pillanatig nem kérdés, hogy maga Babits ül az asztalnál. Arcrezdülései révén értesül a néző a híres író, költő lelkében megszülető kegyelmi állapotról. Szemében látjuk, ahogy az elutasítás és a kissé cinikus hozzáállása átfordul baráti megértéssé, elkeseredett dühös elvonulássá.
A film szép példája annak, hogy a múltat meg kell érteni, mert csak akkor van jövőnk. Szép példája annak, hogy két ember halálában mennyire benne van egy nemzet tragédiája.
Az idős asszony és a nagyon fiatal gyermek, a múlt és a jövő hal meg azzal, hogy menni kell, hogy már soha nem lehet visszajönni, pedig eleinte úgy volt. Mindig úgy van. Mindenki azt gondolja, hogy csak kicsi időre kell elmennie. Aztán soha nincs visszaút. Eleinte azt érzi mindenki, hogy elvettek mindent. Később kiderül, hogy nem lehet elvenni semmit. Mert a gondolat egyesít. Mert megakadályozhatatlan a lélektől lélekig érő utazás. Az a pillanat, amikor egyet mondunk és egyet gondolunk. A film arról szól, ahogy megszületik Babitsban az érzés, amit mai szavakkal úgy írunk le, hogy „történjen bármi, míg élünk, s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk”.
Borítókép: Az alkotók a díszbemutatón (Fotó: Oszlányi Gyöngyvér)
