Ettől az évtől kezdődően, a korábban a Polisz, majd a Napút folyóirat 1997 és 2021 között megjelenő, évzáró számaiban rendre az aktuális évben a hetvenedik életévükbe lépő jelességeket felvonultató emlékezéseket immár a Napkút Kiadó adja ki (mivel a lap print formátumban elbúcsúzott az olvasóktól), a folyóiratból már jól ismert Bognár Antal szerkesztésében, ezúttal évkönyvformában. Idén az 1952-ben születettek töltik a hetvenedik életévüket, közülük kért fel sok jeles személyiséget az évkönyv szerkesztősége arra, hogy emlékezzenek vissza – hetven sorban – az életükre.
Korábban is többször írtam erről a nagyszerű kezdeményezésről, mert meggyőződésem, hogy az ember hetvenéves korára megérik: nem lehullani készenre érik meg, hanem derűs délutáni napsütkérezésben érettre. Bölcs lesz, mondhatnánk. Azért lesz bölcs, mert már lehet – egyfelől megvan a kellő távlat, amivel élete jó és rossz döntéseit szemlélni tudja, másfelől jelentősen kisebb a kockázata az őszinte szembenézésnek: ártani nemigen tud már magának, ha ilyenkor őszinte. Amit addig elért, nem veheti el tőle senki, egyébtől meg nincs miért tartania. Bátor lesz, ésszel – és a jövő nem túl derűs perspektívájából táplálkozó bölcsességgel – bátor.
És akkor elmondja, mi volt, hogy volt, miért úgy volt, és hogy lehetett volna még. Százával olvastam ezeket a vallomásokat, és azokon kívül, amelyek szigorúan csak a száraz életúteseményekre koncentrálnak, a legtöbbjüket szerettem, mert éppen hetvenesztendőnyi tőkesúly állt mögöttük biztosítékként, hitelesítő „teherként”.
Megható volt ezeket a vallomásokat olvasni: még akik elviccelik vagy elművészkedik az egészet, azok szövegeit olvasván is meghatódás lesz úrrá a lelken. Az ember a hétköznapi lótás-futásban nem „tekint végig” az életén: él egyik napról a másikra, ahogy tud, a legtöbb dolog megy már magától, szinte reflexszerűen. A kiadó felkérése viszont megtorpantja a gondolkodó elmét, és arra kényszeríti (persze finoman és sokat termőn), hogy számvetést készítsen.
Én legszívesebben a keserű életutakat olvastam; azokat a szövegeket, amelyek szerzője meri vállalni, hogy mit hol hibázott el élete során. Nem kárörömből, hanem mert ezek válnak a leghitelesebbeké, hiszen mindannyiunk élete tele van nehézségekkel, rossz döntésekkel, hibákkal (sokunké csak ilyenekkel van tele), és ezeket vállalni, ezekről beszélni tudni tényleg nagy emberséget igényel. Nagy lélek az, aki tud ezekről kellő szeméremmel, mégis a lényegi dolgokat elmondva mesélni. Segíthet élni nekünk is, mivel látjuk, hogy más is követett el hibákat, és mégis itt van, tessék, hetvenéves lett, és visszafogott derűvel tud beszélni a legszomorúbb dolgokról is.
Persze nem minden szöveg ilyen, sőt: a legtöbb pozitív végkicsengésű, a jelen kötetben is. Továbbá a korábbi kötetekhez hasonlóan itt is megfigyelhető, hogy rendkívül tömör és megfontolandó, már-már aforizmatikus mondatok, bölcsességek születnek összegzés közben – miközben senki sem törekszik nagyotmondásra, mert itt az életről kell szólni, de lehetőleg őszintén, pátosz nélkül.
Éppen ezért volna bajban a recenzens, ha csak egyvalakit idézne a könyvből – hiszen mindenki élete és mindenki tapasztalatai ugyanolyan súllyal esnek a latba, ugyanúgy hasznosíthatók olvasói szempontból, saját hetvenéves korunkra készülvén. Ezért inkább arra bátorítok mindenkit, hogy vegye kézbe a kötetet, és nézze meg maga, ki hogyan és mit tart fontosnak elmondani elmúlt éveiből, éveiről.
A korábbi folyóirathoz képest a könyv kapott néhány igen olvasóbarát és kellemes újítást, amelyekről reméljük, hogy a könyvformátum további köteteiben is így maradnak: először is a kötet elején az adott év, esetünkben 1952 néhány fontos eseménye (politikai, művészeti, kulturális eseménye egyaránt) megjelenik, másrészt helyenként olvashatjuk benne az Évjegy, illetve a Kortárs című rovatokat, amelyekben további érdekességek, illetve nemzetközi ismertségű hírességek kapnak egy-egy kis bekezdést, és amelyekkel kapcsolatban különösen szimpatikus a szerkesztői szerénységet és alázatot megmutató mondat: „A könyv háttéranyagát közkeletű adatforrásokból összeállította Bognár Antal.”
Helyet kap továbbá a kötetben egy Akik az 1952-es évjáratból nem érhették meg a hetven évet… című, különösen szívszorító fejezet is, olvassuk szeretettel, mert ne feledjük: egyszer nekünk is számot kell vetnünk, és ki kell mondanunk, mit rontottunk el és hol, ha történt ilyen: mindenesetre korábban a Napút-folyóirat különszámaival, ettől az évtől pedig a Napkút Kiadó köteteinek segítségével ez valamivel talán könnyebb lesz.
Hetvenesek társasága. Szerkesztette: Bognár Antal. Napkút Kiadó, Budapest, 2022.
Botítókép: Bognár Antal, a könyv szerkesztője (Forrás: Magyar Szó)
