Jézus, az akcióhős?

Vallásos giccs – az érték alulnézetből címen nyílt időszaki kiállítás a budapesti Evangélikus Országos Múzeumban az idei Múzeumok éjszakáján. A tárlat a torzítások felől közelítve a hagyományok újragondolására és az értékek felmutatására törekszik, valamint közös gondolkodásra ösztönöz.

Forrás: Mandiner

A múzeumnak helyet adó Deák téri klasszicista épület utcaszintje alatt kialakított korszerű kiállítótérbe kalauzolja az olvasókat a Mandiner cikke. Az írás szerint már az első métereken erős impulzusok érik a látogatót, s erre a bejáratnál finom iróniát kölcsönözve egy felirat is figyelmeztet: a kiállítás tárgyai alkalmasak a szépérzék és a jóízlés megzavarására! A helyiség előterében Krisztus és Szűz Mária képeinek diptichonjával párhuzamosan a giccs formai és szemantikai kérdéseivel az elsők között foglalkozó Abraham André Moles filozófus egy mondata ad jelentékeny sorvezetőt:

A giccs emberszabású, a művészet emberfeletti. 

Ennek tényéről máris megbizonyosodhatunk a derekunkig sem érő, 3D nyomtatott, számtalan színben rendelhető Luther-plasztikát felülnézetből szemlélve, melynek eredetije Wittenberg főterén áll 1821 óta. Krisztus arasznyinál alig nagyobb hófehér alakja elé lépve – mely a feltámadás után ábrázolja a Megváltót – hasít belénk a felismerés, hogy a klasszicizmus egyik legnagyobb szobrásza, a dán Bertel Thorvaldsen szobrának kicsinyített és sokszorosított replikájával szemezünk, melynek carrarai márványból faragott, közel három és fél méteres eredetije a koppenhágai Miasszonyunk katedrálisban található. Amennyiben e két plasztika még nem vágta le a biztosítékot – hiszen Kanttal szólva a szép mégiscsak az, ami érdek nélkül tetszik –, akkor az eredeti csomagolásában kiállított Jézus-akciófigura bizonyára sokakban mély benyomást fog kelteni. 

Persze az összkép nem ennyire nyilvánvaló a kiállítást böngészve, hiszen a népi vallásosság, vele a népművészet néhány olyan példájával is találkozunk, ahol a névtelen alkotó önkifejezésének felsejlő szikrája mintha kimozdítana a giccs béklyóiból. Ezekkel a tárgyakkal a kurátoroknak szándékaik vannak a kiállításon, hiszen a valódi értékek felmutatása sem lehet kérdéses. Azonban nincs megállás: olajnyomatos szentképeken, szalvétára nyomtatott Raffaello-angyalkákon, Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráját idéző hímzésmintán, valamint pravoszláv matrjoska babákon át jutunk el a Međugorje zarándokhelyéről hozott szűz máriás öngyújtóig, és a Madonnát a gyermekkel megformáló gyertyáig – utóbbinál ingoványos gondolataink támadnak azzal kapcsolatban, mitévők lennénk, ha meg kéne gyújtani a Mária fejéből kilógó kanócot. 
 

Nem vitás, a giccs mindenhol és mindenben körülvesz bennünket, formálja ízlésvilágunkat és gondolkodásunkat; legyen szó irodalomról, zenéről, képzőművészetről vagy filmről és fotóról. A giccsel tehát foglalkoznunk kell, hiszen úgy szövi át életünket, úgy képes meghatározni a közízlést – vagy a kiállítás aktualitása kapcsán a vallási érzület megnyilvánulási formáit a szuvenírektől a liturgikus tárgyakig –, hogy gyakorta természetesnek vesszük jelenlétét. És ez veszélyekkel jár, hiszen hatása romboló. 
Hogy különbséget tudjunk tenni giccs és érték között, arra máris kísérletet tettek a kurátorok a megnyitón néhány jellemző ellentétpár felállításával.
Az érzelemmel szemben az érzelgősség, az értelemmel szemben a közhely, az érzékenységgel szemben a felületesség, a szenvedéssel szemben a szenvelgés, az emlékezéssel szemben a nosztalgia, a hatásos kompozícióval és az alkotással szemben pedig a hatásvadász trükk és a másolás áll. 

A beszámoló szerint a tárlaton nem találunk kiállítási tárgyakat magyarázó szövegeket, és szándékosan kerülték a különféle történelmi felekezetek közötti különbségtételt vagy összehasonlítást, a kiállítás szellemiségében vállaltan ökumenikus. Találunk ugyanakkor a látogatókat megszólító rövid falszövegeket, melyek egyszerre hívnak párbeszédre és segítik az eligazodást. Az egyik ilyen szöveg szerint a giccs közönsége éppen mi vagyunk, mert a giccs többek közt hamis biztonságérzetet ad, nem kell rajta gondolkodnunk, megelégszik a közhelyekkel, ráadásul vonzódunk is hozzá, mivel végletekig leegyszerűsített, könnyen emészthető vallásos élményt közvetít. 
 

A kiállítás tehát a vallás felől közelíti meg a giccs fogalmát, a látogatókat pedig arra szeretné ráébreszteni, hogy az értéktelentől megszabadulva az értéket keressék. Ahogy Harmati Béla László fogalmazott egy interjúban:

Az emberek természetükből fakadóan azért ragaszkodnak a giccshez, mert azok könnyen befogadhatók, emellett olcsón beszerezhetők, nagy mennyiségben rendelkezésre állnak. Már az is sokatmondó, hogy az előzetes vélemények alapján ez a téma jobban érdekli a közönséget, mint más kiállításaink témái. Személy szerint felhördülést várok, pro és kontra egyaránt, ami reményeink szerint egészséges vitát fog generálni.

A kiállítás anyaga a Néprajzi Múzeumból és lelkes magángyűjtőktől, köztük teológiai tanároktól érkezett.
A tárlatot múzeumpedagógiai programok kísérik, és a tervek szerint ősszel konferenciát is szerveznek, ahol evangélikus teológusok és külsős szakemberek fogják előadásaikkal és egy kerekasztalbeszélgetés során körüljárni a vallási giccs fogalmát. 

A kiállítás október 2-áig tekinthető meg az Evangélikus Országos Múzeumban.

A cikk a Mandineren jelent meg.

Borítókép: Piros, kék, rózsaszín – vibráló fényekben pompázó megváltás (Fotó: Mandiner)