Minőségi zenei élményt hozott a horvát társulat
A rockopera Andrew Lloyd Webber által szerzett dallamai Tim Rice szövegeivel vitathatatlanul világsikerré váltak az 1970-es évekbeli filmpremiert követően. Ebből kifolyólag a május 24-én a Pécsi Nemzeti Színházba látogató szereplőgárda esetében minden bizonnyal a hangi adottságokat vették elsődlegesen figyelembe.
A főbb szerepeket megformáló énekes-színészek hibátlanul tolmácsolták a kultikussá vált dallamokat, különösen a három főbb szereplő, a Jézust alakító Đani Stipaničev, a Magdolnát megjelenítő Renata Sabljak és a Júdás szerepében megszólaló Ervin Baučić, akik énektehetségük alapján a világon bárhol megállnák helyüket, dalaikat még nyelvi szempontból is kiváló angol kiejtéssel adták elő.
Hasonló profizmusról adott tanúságot az őket kísérő zenekar is, akik élő játékuk során kifejezett finomsággal és változatos árnyalatokkal szólaltatták meg Webber muzsikáját.
Kreatív színpadi megoldásokkal dolgoztak
Az egyszerű, már-már minimalista, mégis kreatív és érzékletes díszlet, a lépcsőzetes háttér, a fények dinamikus játéka, a háttérben az égbolt változásait követő vetítés, illetve a telihold visszatérő motívuma sokban hozzátettek a látványélményhez. Harmonikus mozgással illeszkedett a jelenetekbe a tánckar is – bár időnként a cselekmény szempontjából kevesebb jelentőséggel bírtak, vélhetően ebben a filmbeli példát követték a koreográfia megtervezésekor.
A vörös és a kék, a meleg és a hideg színek váltakozásai, a címszereplő halálát bemutató jelenet során ezüstös fehérbe váltó árnyalatok összhangban követték a jelenetek hangulatát, a pörgő színpadi show eseményeit követhetőbbé, ézékletesebbé téve.
Indokolatlan klisék keserítették az összhatást
A fent említett kiváló énekhangoknak, a show látványosságának és a fülbemászó dallamok évtizedek óta tartó töretlen népszerűségének köszönhetően vitathatatlan sikert aratott az előadás, melynek végén, a finálé utáni reprízt a közönség állva tapsolta végig.
Nem lehet azonban szó nélkül elmenni amellett, hogy a zágrábi előadás, szakmai pozitívumai ellenére indokolatlan klisék martalékává lett, nem is egy alkalommal.
Az eredeti, 1973-as film a maga korában forradalminak számító hippimozgalom tükrében mutatta be Jézus szenvedését, vívódását, tulajdonképpen úgy, mintha egy csapat hippi adná elő minden idők legismertebb történetét. A rendező (Damir Lončar) ezt a kontextust leválasztotta.
Azonban így, a darab mondanivalójához, megközelítésmódjához egyébként sokban szorosan kapcsolódó hippikori körítés nélkül Júdás Elvis Presley-t idéző overálos fellépése sem igazán mondható érthetőnek, inkább kizökkentő hatást értek el vele.
Ha még ettől el is tekintünk, nem kerülhető meg az az ízléstelenség határait igen közelről súroló interpretáció, amely Jézus és Magdolna kapcsolatát feszegeti. Elgondolkodtató, hogy míg az eredeti, szexuális forradalommal szinte eggyé váló hippi kori filmben is méltósággal, ízléssel közelítették meg a kérdést, addig a Pécsen látott előadás direktora klisé-özönt bevetve, Mária Magdolnát talpig vörösben instruálta arra, hogy az eredeti, szelíd Jézus alak helyett már amúgy is erősen hobó benyomásokat keltő címszereplőt combjai közé véve dédelgesse, aki mindezt magatehetetlen mosollyal tűri, majd szinte az egész első felvonás során gerlepárként összekapaszkodva szemlélik az eseményeket.
Míg a filmes megközelítésből pont a Jézus által megmentett Magdolna finom lelki vívódása adja meg az érthető és emberi kérdés jogosságát – „én hogy szeressem őt, mondd?” –, addig az itt látottak inkább visszatetszést, az erőltetett szexualizálás összhatását keltették.
Bár vitathatatlanul látványos adalékot jelentett a minden hasonló színpadi feldolgozásban ia a dorbézolás archetípusaként megjelenített Heródes női sminkje, a történet szempontjából ezt a kiegészítést sem feltétlenül lehetett értelmezni.
A show erősen elvitte a mondanivalót
Érdemes kiemelni, hogy az eredeti film a kereszthalál jelenetével ér véget, s a naplementében hömpölygő nyáj motívuma, illetve a Golgotát megidéző dombocska az amerikai sivatagban, amelyre a hippi csapat vissza-vissza pillant, miközben beszállnak a buszukba, a történet időtlenségét, korokon átívelő, elgondolkodtató mivoltát emeli ki.
A kereszt jelenetét összességében a Komedija társulata által színpadra állított verzióban is sikerült méltóságteljesen, sallangoktól lecsupaszított módon bemutatni. Azonban annak az esélyét, hogy némi emelkedettséggel záruljon az előadás, nagy mértékben lenullázta az ismételt show-szerű repríz a táncosokkal és Júdás már említett Elvis-jelmezével.
Bár kétségtelenül interaktívabb és dinamikusabb élményt jelent a jól ismert dallamokra állva tapsolni, a történet súlyát – amelyet az eredeti film megosztó és formabontó mivolta ellenére is vitathatatlanul megtartott –, itt ez a momentum elvette.
Rendezői döntés volt talán ez is, ahogyan a szereplőválasztásnál is – zenés darab lévén egyébként érthető módon – a hangi adottságok kerültek előtérbe, úgy a lezárásnál is a zenés, retró-rock showműsor összhatás megidézése mellett tette le a voksát az előadás. Hogy ki mit szűrt le ebből és mit vitt magával, az már egyéni ízlés és megítélés kérdése.
Borítókép: Jelent az előadásból (Fotó: Ines Novkovic)
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
