A szépségipar rossz. Kártékony az elmére, lerombolja az önképünket, és azt a látszatot kelti, mintha csak a külsőségek számítanának, ami egyébként részben igaz is, ha azt vesszük, miként lehet érvényesülni a szórakoztatóipar lelketlen gépezetében. Még leírni is fájdalmas ilyen banális közhelyeket, ez a téma nagyjából utoljára a nyolcvanas évek fitneszlázában hatott frissnek, de legkésőbb 2012 környékén, az Instagram és a filterezett képek elterjedésével csontig kivesézték a jelenséget, ezt követően talán csak a Black Mirror című sorozat tudott érdemben reflektálni rá a maga kifacsart módján. Mégis ez a topik az egyik legnagyobb sláger manapság, a Demi Moore főszereplésével készült A szer az egyik legnagyobb Oscar-esélyes volt idén, noha azon kívül, hogy a problémát meglehetősen nyersen és groteszken ábrázolta, semmi újdonságot nem kínált, miként A csúf mostohatestvér sem.
Emilie Blichfeldt első egész estés filmje ráadásul egy másik trendet is meglovagol, manapság egyre több klasszikus mesét ültetnek át horrorba, ilyen volt a rendkívül igénytelen Micimackó: Vér és méz, de készült hasonló stílusú Pán Péter-adaptáció, illetve Bambi is hamarosan mészárlást rendez, a Hamupipőkét – akárcsak a Grimm testvérek legtöbb művét – pedig még könnyebben lehetett átültetni az említett műfajba.
Nem is kellett túlzottan átírni a sztorit, csupán a hasonló szituációkat és konfliktusokat megváltozott perspektívába helyezték, ezúttal nem Hamupipőke áll a fókuszban, hanem az egyik antagonistája, a valóban csúf mostohatestvére, aki mindenáron szeretné elnyerni a herceg szerelmét, és ezért a testének átalakításától, sőt még az öncsonkítástól sem riad vissza.
Mindezeket pedig rendkívül explicit módon ábrázolják, a hatásvadász eszközökkel pedig el is érték a céljukat, legalábbis ami a marketingkampányt illeti. Sokan felkapják a fejüket ugyanis, ha azt olvassák, hogy a Sundance Filmfesztiválon az egyik nézőnek a gyomra feladta a harcot az aznap elfogyasztott élelmiszerek bent tartásáért vívott küzdelemben, az ehhez hasonló eseményekről pedig több szó esett az elmúlt hónapokban, mint arról, hogy miként is sikerült a feldolgozás. Ráadásul az átlagos kortárs horrorokhoz képest nem kiugróan brutális A csúf mostohatestvér, de persze egy Grimm-adaptációra nemcsak Fűrész-filmek által megedzett nézők ülnek be, így sokakból megrökönyödést válthat ki.
Viszont a sokszor öncélúnak ható sokkoláson túl nem sokat nyújt a film. Technikailag profi, az operatőri munka első osztályú, erőteljesen ragadja meg az eredeti mű groteszk, rémálomszerű atmoszféráját, jól érződik, hogy a nem kevésbé abszurd A ház, amit Jack épített vagy A lány a tűvel producerei állnak mögötte, az ellenszenves szereplők azonban a remek színészi játékok ellenére sem kínálnak azonosulási pontot, a rendezés mellett a forgatókönyvet is jegyző Emilie Blichfeldt pedig elvérzik a történetmesélés tekintetében. Így nem nehéz bebólintani az olykor vontatottan csordogáló cselekményt követve, viszont ennek köszönhetően a film összhangba kerül a tartalommal: szép, szép – a maga éjfekete módján –, de üres.
Kiemelt kép: A csúf mostohatestvér (Forrás: ADS Service Kft.)
