A Gitárkirály legendája és legendás zenekara

A nemes egyszerűséggel csak „magyar Jimi Hendrixként” aposztrofált Radics Béla már életében legendává vált, tragikus halála után pedig – ha lehet ezt fokozni – még nagyobbá lett. Személye, mindenkit magával ragadó egyénisége ma már szinte misztikus mélységekbe vész, egykori zenésztársai viszont szívesen adomáznak róla, ezzel is tovább növelve a balladai homályt. A meg nem szűnő érdeklődés miatt fordulhat elő, hogy ma már azok is hallgatják zenéjét, akik még meg sem születtek, amikor Radics Béla meghalt.

Demjén Ferenc és Radics Béla 1969-ben, még a Sakk-Matt együttes tagjaiként Fotó: Fortepan / Péterffy István

Radics Béla egyik kultikus zenekara a Tűzkerék volt, amely 1970-ben, ötven éve alakult, és olyan nagy tudású hírességek fordultak meg benne, mint Demjén Ferenc, Som Lajos vagy Döme Dezső. A Tűzkerék azzal is beírta magát a magyar rocktörténelembe, hogy a hagyomány szerint ők játszottak először magas színvonalon Led Zeppelin-számokat Magyarországon.

Egy garzonban az anyukával

Hogy némi fogalmunk legyen arról, milyen nehéz volt bekerülni a híradásokba a Kádár-korszakban, illetve, hogy lássuk, mennyire fáziskéséssel dolgozott a magyar – egyébként nemigen létező, csak az ifjúsági magazinok egyik-másik oldalán megtűrt – könnyűzenei írott sajtó, rögzítsünk egy furcsa, ámde igaz tényt: az Ifjúsági Magazin 1970 januárjában, akkor tudósított először Radics Béla előző zenekaráról, a Sakk-Mattról, amikor az már nem is létezett, és a gitárhős immáron a Tűzkerék együttesben pengette a húrokat. Nem is akárhogyan, a legendás bíborszínű Gibson gitárját állandóan magával cipelte, amivel mindenütt felhívta magára a figyelmet, és ahol csak lehetett, gyakorolt.

Demjén Ferenc és Radics Béla 1969-ben, még a Sakk-Matt együttes tagjaiként
Fotó: Fortepan / Péterffy István

Ez az elhivatottság elkísérte haláláig, amivel óriási népszerűségre tett szert, s emiatt a kultúrpolitika is felfigyelt rá. Besúgók hada vette körül a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, éppen akkor, amikor népszerűsége csúcsán volt a Sakk-Matt, a Tűzkerék, majd a Taurus együttesekben. A levéltári adatok szerint pedig ebben az időszakban az első három helyezett, akiket leginkább megfigyelt a kádári titkosrendőrség a könnyűzenei életben, Baksa-Soós János, Bródy János és Radics Béla voltak.

Várkert Bazár, Budai Ifjúsági Park. A Kex együttes tagjai: Bianki Iván, Baksa Soós János
Fotó: Fortepan / Mona

A csípős megjegyzéseiről, karakteres kiállásáról, igazságszeretetéről és meg nem alkuvásáról is ismert Radics mindeközben bicskás környéken, az angyalföldi Tripoliszban élt mindhalálig egy garzonban édesanyjával. Még akkor sem lépett ki a komfortzónájából, amikor telt ház előtt játszott a Budai Ifjúsági Parkban, a legendás Bosch Klubban a Balzac utcában, a csepeli Radnóti Miklós Művelődési Házban, a Danuvia Művelődési Házban, a Bem „rockparton”, vagy a szintén híres pesterzsébeti Csiliben.

99 százalék gyakorlás

Úgy tartja a fáma, hogy ő volt az, aki elsőként játszott Magyarországon Jimi Hendrix- és Cream-számokat is (már a Sakk-Mattban), virtuóz gitárjátékát pedig egyéni íze miatt sokáig senki nem tudta utánozni, sőt, talán kijelenthetjük, hogy ugyanúgy, ahogy a Gitárkirály játszott, ma sem gitározik senki. Korabeli szemtanúk – szakmabeliek és rajongók egyaránt – állítják, hogy amikor fellépett a színpadra, minden szem rá szegeződött, és mindenki tudta, hogy ki az úr a csárdában. Olyan kisugárzása volt, hogy az ember nem tehetett mást, folyamatosan őt kellett nézni-hallgatni. Vele azonos kaliberű gitárosként leginkább Barta Tamást szokás emlegetni, de ő teljesen más szociológiai háttérrel rendelkezett, természetesen a gitárjátékuk is más volt. Egy szempontból pedig a szöges ellentétei voltak egymásnak: Radics angyalföldi lokálpatrióta volt a javából, Barta pedig tőrőlmetszett belvárosi kozmopolita, illetve Amerika-imádó (állítólag amikor leszálltak a repülőgéppel a tengerentúlon, megcsókolta a földet). Korábbi zenésztársa, az Atlantis egyik oszlopos tagja, Sankó László úgy emlékszik Radicsra, hogy rengeteg elszántság szorult belé, képes volt egy adott zeneszámot egy teljes napon keresztül gyakorolni, és amikor szúrópróbaszerűen elszaladt a lakására ellenőrizni, mindig nagy gyakorlásban találta Bélát.

Ez volt az egyik titka, a nagy vehemenciával párosuló kitartás, és talán ő is ismerte – mert az közismert volt róla, hogy sokat olvas, bár „csak” szakmunkásképzőt végzett, annak ellenére, hogy gimnáziumba szeretett volna menni, de haverjai lebeszélték erről – a Goethe-nek tulajdonított mondást, miszerint a tehetség 99 százalékban gyakorlás. Ennek során bontakozott ki egyéni stílusa, ami a hard rock és a rythm and blues hazai meggyökereztetésében öltött testet. Sokáig nem is volt hajlandó saját számokat írni, annyira felnézett nyugati példaképeire, végül beadta a derekát, és belátta, hogy magyar szövegű számok nélkül csak félkarú óriás lenne a zenekara, ezért már a Sakk-Matt-os korszakában születtek magyar nyelvű nóták a szövegíró Miklós Tibor közreműködésével, és a Tűzkerékben ez a vállalkozás tovább folytatódott, illetve kiteljesedett.

Lenin-vicc az Ifiparkban

A Tűzkerék alapvetően nagyon erős felállásban, trióban nyomta a bulikat, az első formációban Radics mellett – aki énekelt is, noha pár hónapig 1970-ben tagjaik között tudhatták Demjén Ferencet – Som Lajos basszusgitározott és Váradi „Vadölő” László dobolt. Utóbbihoz kapcsolódik az a sztori, miszerint történt egyszer, hogy az egyik Budai Ifjúsági Park-beli koncertjükön fellépésük közben elmesélt egy Leninről szóló viccet, amit az ott megjelenő rendőrség nem díjazott különösebben, el is vitték magukkal a csapatot, ám sikerélményük nem tartott sokáig: állítólag egy KISZ-funkcionárius odatelefonált a rendőrség politikai osztályára, hogy a Tűzkerék hozza az egyik legnagyobb bevételt az Ifiparkban, emiatt pedig szíveskedjenek szabadon bocsátani őket. Úgy is lett, a koncertet folytathatták. Rendőri beavatkozásokat máskor is el kellett szenvednie Radics különböző formációinak, a csepeli Rideg Sándor Művelődési Házban előszeretettel állíttatták le őket a konferálások szövegeinek szerintük tarthatatlan volta miatt.

Várkert Bazár – Budai Ifjúsági Park 1976-ban
Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A retorziók közül az enyhébb lefolyású az volt, amikor valamelyik könnyűzenei intézmény egyik vezetője mosta meg a fejüket. Amikor például a budapesti Vas utcai Teleki Blanka Közgazdasági Szakközépiskolában léptek fel, valamilyen rejtélyes oknál fogva még a formaságokra sem figyeltek, és a velük kötött szerződésben magasabb összeget határoztak meg, mint a hivatalos Országos Rendező Iroda (ORI)-, illetve Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK)-gázsi. Nem kellett volna mást csinálniuk, mint hogy a hivatalos fellépti díjon felül útiköltség-térítésről fogadtak volna be számlát a Tűzkeréktől (bár mentségükre legyen szólva, hogy ez Budapest belvárosában nem rúgott volna olyan nagy összegre), minden zenekar ezt csinálta. Újabb titokzatosság a történetben, hogy miért az OSZK-hoz rendelték be őket, amikor Béláéknak ORI-engedélyük volt, de a rocktörténeti emlékezet szerint Dancsó István OSZK-igazgató hívatta be Béláékat, ahol mindössze egy ejnye-bejnyével megúszták, de csak azért, mert Dancsó elvtárs szerette Béla zenéjét.

Absztinensből alkoholista

A gitárkirály legendájához legjobban talán a Tűzkerék együttes járult hozzá, amelynek nevét Wittek Mária javasolta, a Cream együttes hasonló című (Wheels of Fire) albuma után. A névválasztás telitalálat lett, mert visszaadta azt a lendületet és hévet, amellyel Radics Béla nyűtte a hangszerének húrjait, azt a gitárt, amelyet minden használat után letisztított és amelynek használata előtt mindig kezet mosott. A Tűzkerék volt az a csapat, amellyel már színtisztán a nagy nyugati elődök és példaképek dalait játszották, ugyanis az ezt megelőző Sakk-Matt még részben beatet játszott, a Tűzkerék utáni Taurus pedig – noha két kislemezt is megjelentetett – már súlyos zenei kompromisszumok terepévé vált. Nem véletlenül nevezte a hetvenes évek második felében az újra és újra kicserélődő tagságú bandáit Tűzkeréknek. A hetvenes évek eleji eredeti Tűzkeréknek a zenei arculatát ő határozta meg a progresszív nyugati bandák revelációval ható interpretálásával. Rajongók hada kísérte mindenhová, ahol csak fellépett, de sokszor még a közértbe is, sőt az is előfordult, hogy csak úgy spontán módon verődött össze mögötte az utcán egy kisebbfajta tömeg, amely egy jó darabon keresztül követte, kísérte.

Az ilyen típusú rajongás viszont kiváltotta a pártállam nemtetszését, talán még némi féltékenységgel is figyelhették, hogyan válik a nagyközönség szemében bálvánnyá az angyalföldi proligyerek, aki az ő kölykük is lehetett volna, de nem akart beállni a sorba. Ráadásul volt egy megbocsáthatatlan bűne: imádta a nyugati zenekultúrát és vele együtt a szabadságot, így a hatalom ellenséget kreált belőle. A Belügyminisztérium mozgósította erőit, és a bomlasztás ősi módszerét alkalmazva sorra leszalámizta mellőle a zenésztársait. Ehhez persze kellett Radics Béla személyisége, aki kompromisszumokat nem ismerve legtöbbször keresetlen szavakkal utasította el azokat, akik el akarták téríteni a saját útjáról. A gitárkirály csak azt látta, hogy sikert sikerre halmoz a közönség körében, mégsem jut egyről a kettőre, nem lehetnek lemez- és rádiófelvételei, emiatt pedig a Tűzkerék legénysége folyamatosan cserélődik mellette, átjáróházzá vált a banda, csak ő jelentette az állandóságot. Elkeseredését immáron folyamatosan alkoholba fojtotta, és az egykoron absztinens, szolid pályakezdő gitárosból alkoholista fenegyerek lett. Olyannyira, hogy amikor egyik dobosa, Soldos László Som Lajos segítségével lemezstúdió-felvételi lehetőséget járt ki Erdős Péternél a hetvenes évek második felében a sokadik Tűzkerék-formációnak, Radics Béla finoman szólva is figyelmen kívül hagyta ezt a lehetőséget, és már csak dacból is inkább kocsmázott egyet. Ugyanez a kései Tűzkerék-felállás 1977-ben a Magyar Televízióban is kapott lehetőséget, a Fiatalok órája című műsorban, ahol többek között a Királyi madár című számot játszották el. Egy évvel korábban pedig az NDK-ba mehettek játszani az Interkoncert engedélyével. Ugyan még nem Amerika, de már valamiféle elmozdulás lehetett volna a holtpontról. Ennél nagyobb kitörési lehetőség adódott számára idehaza a közös Piramis–Tűzkerék-koncerttel a Budai Ifiparkban, de Béla ekkor már jócskán leszálló ágban volt, nem lehetett megmenteni. Csak idő kérdése volt, mikor következik be a legrosszabb – még három évig bírta szervezete az alkohol terhelését.

A kirekesztettség és a művészi nagyság mítosza

Esélyek tehát voltak, Radics mégsem élt velük, bár lehet, hogy amikor megkapta ezeket, már késő volt. A mértéktelen italozás mindenesetre a „klasszikus” Tűzkerék két évében, 1970 és 1972 között még nem éreztette hatását művészetében, jó eszköznek látszott a dupla feszültség – a fellépések előtti drukk és a mellőzöttség miatti elkeseredettség – leküzdésére. Az, hogy Radics Béla élete nem vett fordulatot, és nem futhatta be a hozzá méltó pályát, felerészben a kommunista rendszer bűne – a másik fele, ahogy fent is láthattuk, az ő sara –, ugyanis ilyen helyzetben egy jól működő menedzsment a hóna alá nyúl a művészének, és hatásos elvonókúrára küldi, hogy ha kikerül a hullámvölgyből, újra alkothasson (ez nyilvánvalóan a profittermelés miatt van így, de a művészt mindezzel együtt is megmentik önmagától).

Radics Béla 1982-ben
Fotó: Bootlegritkasagok.blog.hu

Ezt a kádár–aczéli kultúrpolitika nem tette meg, hiszen könnyűzenei intézményrendszere minimum közömbösen, de még inkább ellenségesen viseltetett a rockzene számos képviselőjével szemben, így Radics Bélából mára már nem maradt más, mint alig néhány lemeznyi hangfelvétel különböző koncertekről, amelyek legnagyobb része 1990 előtt nem jelenhetett meg, egy egész alakos, gitáros szobor (alkotója Kovács Károly) az angyalföldi Vőlegény utcai lakása közelében, valamint úgyszintén ezen a környéken egy utcanév. No és maga a mítosz, ami nemcsak a kirekesztettség, hanem a művészi nagyság mítosza egyben.