A szerző, aki nem mellesleg az angyalföldi Magyar Rockhírességek Csarnoka – röviden: Rockmúzeum – vezetője, több mint másfél évtizede professzionálisan és fáradhatatlanul kutatja Radics Béla, a gitárkirály életművét, miközben másik négy rocktörténeti kiadvány is fűződik a nevéhez.
Fáradhatatlan lelkesedés
A hangsúly nem az eddig eltelt időn van, hanem azon a lelkesedésen és kitartáson, amilyen elánnal beleveti magát egy-egy adat hajszolásába egészen addig, amíg meg nem találja a megoldást. Ismerve Bálint Csaba maximalizmusát, egészen biztos, hogy még tovább tudta volna szálazni a történetet, de ahogy utalt is rá az előszóban, egyszer csak le kellett adni a művet a nyomdába. A rocktörténész akkurátusságára jó példa, hogy Radics Béla pályafutásának első nyolc évéből (1962–1970) sikerült összesen tizenkét (!) különböző zenekari felállást beazonosítania, sorrendben a Nautilus, az Atlantis, az Atlantis No. II., az (Ellen) Atlantis, a Pannónia, a Sankó Group és a Sakk-Matt legénységéből. Az élő és elérhető bandatagok java részét sikerült diktafonvégre kapnia, de a köszönetnyilvánításban arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy aki névsorból valakit még ismer, e-mailben jelentkezzen nála. Ilyen formáció volt a Radics Béla pályafutásának legelejét jelentő Magyar Acélárugyár Big Bandje, ahonnan – ha valami isteni csoda folytán sikerülne – tényleg érdemes lenne megszólaltatni a még köztünk élő zenésztársakat.
„Aki beatet játszik, az vállalja érte a felelősséget!”
A rendkívül olvasmányos stílusban megírt kötet értelemszerűen a gyerek- és ifjúkori sztorikkal kezdődik, amelyek tele vannak eddig nem ismert vagy nem kellőképpen feltárt kuriózumokkal. Szó esik benne Radics Béla gyerekkori barátjáról, Mánolovics Nándorról, akit a környék hosszú nyaka miatt csak Gúnárként ismert, és ugyancsak a Vőlegény utcában lakott, Béla közvetlen közelében. Ő mesélte, hogy egy darabig együtt kajakoztak egyesületi szinten, de Béláról hamar kiderült, hogy gyenge a szíve, és amikor egy augusztusi napon tüdőgyulladást is kapott, abbahagyatták vele ezt a sportot. De azt is megtudhatjuk tőle, hogy Béla rendkívül jól tűrte a hideget, húsvéttól rendszerint lement a Dunára úszni. Jártak moziba is – nem egyszer iskola helyett –, sokszor pedig a kitakarításért cserébe ingyen megnézhették a filmeket az újpesti bemutató filmszínházban. Érdekesség, hogy Béla az első gitárjára 1961 nyarán tett szert, amikor még egyetlen hangot sem tudott lefogni a hangszeren, de két hét múlva már a lemezjátszóval együtt gitározta a dalokat, ami valóban alátámasztja őstehetségét. Közben intermezzóként, hogy dolgozni ne kelljen lakatosként, direkt eltörte saját ujját egy csatos üvegbe dugva, és csak ezután jött rá, hogy ez a sérülés akadályozza a gitározásban. A kötetből Kubicsek Sándortól megtudhatjuk, hogy a később még nagyobb pályát befutó Nevada együttes nevét is Béla adta, amikor néhány héten keresztül próbált velük, de végül ekkor még egyetlen fellépésük sem lett közösen, csak majd később, a hetvenes években, persze az eredetitől gyökeresen eltérő felállásban. Rákosi László, a legendás Syrius együttes egyik gitárosa pedig felidézte ebben a fejezetben, hogy egy darabig egyazon tanárhoz, Veress Istvánhoz jártak gitárórákra, és Béla a rock and roll gitározásával néha olyannyira felbőszítette a tanárát, hogy csaknem fizikai atrocitásra került sor. Erre fel írta ki a tanáruk egy táblára, hogy „Aki beatet játszik, az vállalja érte a felelősséget!”