A „borneói vadember” tündöklése és halála

Akik azt állítják, minden századik esztendőben születik olyan talentum, mint Jimi Hendrix, alighanem közel járnak az igazsághoz. A huszonhét évesen, tragikus körülmények között, értelmetlenül eltávozott gitáros-zeneszerzőnek elkeserítően és igazságtalanul rövid időt szabott a sors. Zenei öröksége felbecsülhetetlen érték, életműve igazodási pont az őt követő generációk számára. A gitárkirály ötven esztendeje, 1970. szeptember 18-án hunyt el Londonban, Notting Hill Gate-i otthonában.

American rock guitarist and singer Jimi Hendrix (1942-1970) performs live on stage playing a black Fender Stratocaster guitar with The Jimi Hendrix Experience at the Royal Albert Hall in London on 24th February 1969. (Photo by David Redfern/Redferns) Fotó: Getty Images

„Felraktam egy Hendrix-lemezt, mire a fiam megkérdezte: Apa, ki ez? Én meg válaszoltam: Fiam, ez az Isten.” Talán e sokatmondó párbeszéddel – amely Robert Plant, a Led Zeppelin énekese és gyermeke között zajlott – lehetne leginkább jellemezni a világ valaha élt egyik legkarakteresebb muzsikusát. Nem véletlen, hogy 2011-ben a Rolling Stone Magazin Minden idők 100 legjobb gitárosa közül az első helyre tette, miként az sem, hogy az eredetileg John Allenként világra jött, később James Marshall Hendrix néven anyakönyvezett gitármágusnak e címért alaposan meg kellett dolgoznia. A névmizéria még itt sem ért véget, hiszen menedzsere, barátja, Chas Chandler Hendrix keresztnevét leegyszerűsítve – rossz angol helyesírással – Jimire módosította.

Nem lehet igazi blueszenész az, aki nem nyomorban, de legalábbis nem zaklatott családi körülmények között cseperedik felnőtté – tartja a mondás szakmai körökben, s ezalól a Seattle-ben 1942-ben született muzsikus sem kivétel. A fekete bőrű, szorgalmasan dolgozó apa és a kicsapongó cherokee indián (állítólag némi roma beütéssel is bíró) anya kettőssége rányomja bélyegét a nyiladozó tudatú fiúcskára, aki feltűnő érdeklődést mutat a zene, illetve a hangszerek iránt. Ez utóbbiból is a gitár a meghatározó; tízévesen – anyja halálának évében – apjától megkapja első, ötdolláros hangszerét. Ehhez jönnek az otthoni B. B. King-, illetve Muddy Waters-lemezek, amelyek azonnal ki is jelölik az irányt. A gitártartással azonban akadnak némi nehézségek: az alapvetően jobbkezes fiú a normál gyári beállítású hangszerrel mégsem boldogult. Balkezesre való áthúrozás után azonban nincs megállás, nyakig merül a gyakorlásba és a zenélésbe.

Jimi Hendrix a londoni Royal Albert Hallban 1969-ben
Fotó: Getty Images

Istenadta tehetsége, szorgalma hamar jóváírja a befektetett munka kamatát: igaz, kísérőmuzsikusként, de a korszak szinte valamennyi rhythm and blues nagyságával színpadra állhat. 1964-ben úgy dönt, New Yorkba költözik, ahol az Isley Brothersszel állandó szerződéshez jut. Nem sokkal később Nashville-t választja lakóhelyéül, előbb Sam Cook, majd Little Richard kísérőzenekarában bukkan fel. Ismert, a fekete bőrű rock and roll király azért vált meg tőle, mert az előírt sötét öltözék helyett – egyik zenésztársával egyetemben – színes ingben és nyakkendőben állt színpadra. Ezek után kipróbálja magát Ike és Tina Turner, valamint Curtis Knight kísérőcsapatában is, de sehol sem tölt hosszabb időt; igazából szólókarrierjének beindítására koncentrál. Greenwich Village-ben három fehér muzsikussal megalakítja első saját formációját, a Jimmy James and the Blues Famest, ahol már énekel is. Ezzel a társulattal a Café Wah elnevezésű kocsmában koncertezik, ahol a stonesos Keith Richards barátnőjét, Linda Keith-t egyszerűen lenyűgözi Hendrix gitárjátéka, előadásmódja. No és a személye… Némi kitérő próbálkozás után rábeszéli Chas (eredetileg Bryan) Chandlert, hogy menedzserként foglalkozzon a tehetséges fiúval. A kellő pillanatban. Az Animals basszusgitárosa ugyanis éppen befejezettnek nyilvánította zenészpályafutását, eladva hangszerét, felszerelését minden pénzét Jimi karrierjének beindításába fektette. Az újdonsült menedzser úgy gondolta, Londonban tágasabb, ahol kezdésnek mindjárt óriási hírverést csapott felfedezettje körül: az általa szervezett klubkoncertekre rendre meghívta a The Beatles tagjait, Pete Townshendet (a Who gitárosa) és az akkor már ismert Eric Claptont is, csakhogy tanúi lehessenek az ifjú tehetség lélegzetelállító játékának. Chandler nem is mulasztotta el az alkalmat, hogy a „Lassúkezű” bluesmuzsikussal meghívassa Hendrixet a Cream színpadára, ahol a gitáros megint csak brillírozott. A Cream példájára aztán ugyancsak trió felállásban, Noel Redding basszusgitárossal, valamint Mitch Mitchell dobossal megalakul minden idők egyik legnevezetesebb formációja, a Jimi Hendrix Experience.

Az egyre magabiztosabbá váló gitáros főként T. Bone Walkertől, illetve Johnny „Guitar” Watsontól ellesett fogásokkal kápráztatta el a nagyérdeműt olyan látványos show-elemekkel, mint a tarkóra fektetett hangszeren vagy éppen foggal megszólaltatott gitárszólók, de emellett legendás, balkezesre húrozott Fender Stratocasterén olyan új hanghatásokat is kikísérletezett, amelyek aztán a védjegyévé lettek.

Nem csoda hát, ha a Polydor lemezcég azonnal szerződést kínált, és a Hey Joe kislemez 1967-ben berobbant a brit listákra, hogy aztán meg se álljon a hatodik helyig. „Álmaimban megjelent az 1966-os év, és én rögtön tudtam, hogy akkor valaminek történnie kell […] A saját show-mat akartam megcsinálni, a saját zenémet, nem pedig folyton ugyanazokat a fogásokat ismételgetni” – nyilatkozta két évvel később a gitárzseni. Hendrix az Experience-szel egyébként 1966 és ’69 között élte fénykorát, nem véletlen, hogy a sajtó a „borneói vadember” vagy az „eszelős gitáros” jelzőket aggatta a frontemberre. 1967 és ’69 között Nagy-Britanniában hét, az USA-ban ’70-ig nyolc kislemeznek örülhettek a vásárlók. Öt nagylemeze (és persze az említett kislemezei), valamint az utolsóként kiadott koncertalbuma kivétel nélkül a rocktörténelem gyöngyszemei. Emellett később számos kétes minőségű kalózfelvétel is napvilágra került.

Hendrix és csapata hazájában, az 1967-es, gigantikus Monterey-i popfesztiválon debütált. Az arról készült filmben is megörökítették a jelenetet, amint a gitárhős összetöri, majd felgyújtja hangszerét, hogy aztán a közönség közé dobva elégedetten távozzék a színpadról. 1969. augusztus 18-án már egy újjáalakított bandával, a Gypsy Suns and Rainbows-szal lép fel, ahol ismét frenetikus sikert aratnak. Az Experience-szel ugyanis azt megelőzően, június 29-én koncertezik utoljára, miután a Noel Reddinggel eszkalálódó feszültség, valamint a hatósággal való összeütközés feltetette az i-re a pontot. A hajdani legénységből egyedül a dobos Mitchell maradt, az új formációban az egykori katonatárs Billy Cox basszusozott, Larry Lee gitározott, valamint Jerry Valez és Juma Sultan kezelte az ütőhangszereket. Miután az addigi hangzás már nem elégítette ki, Hendrix az utóbbi időkben a megújulást kereste, több neves muzsikussal dzsemmmelt, illetve próbálgatta az együttműködés lehetőségét. Greg Lake, az Emerson Lake és Palmer progresszív trió basszusgitárosa szerint a gitárkirály szívesen beszállt volna az alakuló szupergrupba, amely így HELP néven lépett volna közönség elé, ám az együttműködésből végül semmi sem lett.

Miután Jimi rájött, hogy a Gypsy Suns and Rainbows mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, szélnek eresztette a lassan már követhetetlen, időnként alkalmi zenészekkel kibővített társaságot. A helyzetet súlyosbította, hogy hűséges barátja és menedzsere, Chandler szomorú szívvel bár, de megvált a csapattól, a társmenedzser-üzletember Michael Jefferey pedig minden valószínűség szerint átverte Hendrixet. 1969 novemberében – engedve az Amerikában egyre jobban erősödő politikai nyomásnak, amelynek fő szószólója a Fekete Párduc elnevezésű nacionalista mozgalom – megalakította a Band of Gypsys formációját két afroamerikai muzsikussal. A Hendrix, Billy Cox basszusgitáros, valamint Buddy Miles dobos alkotta csapat a következő év januárjában a Madison Square Gardenben lépett fel, ám a koncertet nem volt képes végigcsinálni. A második szám közepén Jimi egyszerűen lejött a színpadról, amely egyben a formáció végét jelentette.

Ami utána következik, az már a végjáték: Az Experience újjáalakulása (Redding helyett Coxszal) még brillíroznak ugyan az augusztus 30-i, a beat korszakot lezáró Wight-szigeti fesztiválon, ám ugyanez már nem mondható el a végső, 1970. szeptember 6-i szerepléséről Fehrmanban. A túlhajszolt életmód, a tudatmódosító szerek (még akkor is, ha épp nem élt kemény drogokkal), valamint az alkohol megtette hatását.

A tragédiát Monika Dannemann, Jimi akkori barátnője – akivel utolsó két napját a Notting Hill Gate-ben együtt töltötte – sem akadályozhatta meg. Szeptember 18-án a lány arra ébredt, hogy szerelme saját hányadékában fekszik és rosszul van. Elmondása szerint ekkor vette észre, hogy a zenész az előző este elfogyasztott alkoholra kilenc darab Vesparax altatót vett be. Hogy a fulladásos halál a mentőkocsiban vagy a St. Mary Abbot kórházban állt be, soha nem derült ki. Miképpen annak körülményei is meglehetősen furcsák és homályosak… Mindenesetre az öngyilkosság sem zárható ki teljesen, különös tekintettel az egyik, akár végrendeletnek is felfogható kijelentésére: „Ha meghalok, azt akarom, az emberek énekeljenek, játsszák a zenémet, táncoljanak, engedjék el magukat, tegyék azt, amit akarnak.”

Jimi Hendrix életműve ma is igazodási pont, új zenei távlatokat nyitott több nemzedék számára. Gitárjátéka formabontó, az amúgy korlátozott terjedelmű énekhangjából nyers erő árad. Szerzeményei örök érvényűek, a Hey Joe szinte „kötelező” darabja minden magára valamit is adó rock-blues muzsikus számára. A 2003 óta évről évre megrendezett Wroclaw-i Thanks Jimi Fesztiválon 2018-ban hétezer-négyszáztizenegy gitáros egyszerre játszotta az emblematikus darabot.

A hatvanas évek végétől a nyugati kultúrától vasfüggönnyel elzárt szocialista országunkban az ugyancsak kiváló adottságokkal megáldott magyar gitáros-énekes, Radics Béla élete utolsó pillanatáig példaképének tekintette Hendrixet. Együtteseivel, a Sakk-Mattal, majd a Tűzkerékkel hazánkban az elsők között népszerűsítette szerzeményeit.

Miként Som Lajos jellemezte a hasonlóan rövid életű Radics Béla sorsát, úgy Jimi Hendrixre is igaz: „Fellobbanni és értelmetlenül megsemmisülni.”