– Máshol is olvastam már, hogy ritkán találkozni olyan szemérmes alkotóval, mint ön. Mégis saját élettörténetét varrta rá az ötven méter hosszú vászonra.
– A régebbi munkáim kiindulópontja is mindig személyes, megélt téma volt, csak talán rejtőzködőbb formában jelent meg ez a tartalom a képekben. Most, hogy ötvenéves elmúltam, a gyerekeim elköltöztek, nagymama lettem, megszületett a belső igényem a számvetésre. Ez az időszak megkíván egy megállást, átgondolást. Ráadásul a körülmények is kedvezően alakultak, hiszen egy évvel ezelőtt lehetőségem nyílt a Műcsarnok Külön ter/m/ek című kiállításán egy nagy teret betöltő, újonnan készült munkát bemutatni. Szerencsés volt az együttállás.
– Hogyan fogalmazná meg az alkotás fő üzenetét?
– Az életkorból adódó átgondolás szembesített azzal, hogyan viszonyulok önmagamhoz, a szeretteimhez, az engem körülvevő világhoz. A lényege az idővel való szembenézés és az ebből adódó felelősség, hogy mi az, ami már lezárult, és hogy jó lenne felkészülni a még előttem álló, de már belátható élethelyzetekre. A saját problémáimat járom körül a hímzéseken, de az a tapasztalatom, hogy mindannyian hasonló terhekkel és feladatokkal küzdünk az életünkben, úgyhogy remélem, a személyessége ellenére mindenki megtalálja a vászon üzenetei és a saját élete közti csatlakozási pontokat.
Fotó: Csákvári Zsigmond/MANK
– Alkotásai életről, kötődésről, családról, női és férfiszerepekről, a korról szólnak, szokatlan őszinteséggel. Volt olyan élettörténet, amelyet éppen ez a munka segített elvarrni?
– A térbe függesztett vásznakon a hímzés következetes és fontos eleme, hogy váltakozva, hol az egyik, hol a másik oldalról varrtam meg az anyagot, akár egy ábrán belül is. Így az elvarratlan, gubancos szálak is a képek részeivé váltak, a technika által egy-egy felvetés több nézőpontját mutatva, több válaszlehetőséggel. Ebből a munkafolyamatból – ahogy hónapokon keresztül magamban, elmélyülten végigvettem az életemhez kapcsolódó dolgokat – adódik a megértés, a rálátás, ami persze segített a probléma elvarrásában nemcsak a vásznon, hanem sokszor az életben is.
– Egy fluoreszkáló feliratot is elrejtett a munkában, amely csak éjszaka fedi fel magát, és hangsúlyozza: „hiány, hiány, hiány, hiány”. Mit üzen ezzel a látogatóknak? Sikerülhet egy igen mély hiányt pótolni vagy legalább enyhíteni?
– Ezzel a felirattal a látogatóknak valójában nem tudok üzenni, mert tényleg nem látható, ez talán csak egy játék része, és sok rejtett pluszjelentés van a felvarrásokban. De a téma, a hiány persze többször, több nézőpontból megjelenik a vásznakon. Ennél a részletnél egy föntről jövő, ám üres szövegszalag alá van írva a rejtett felirat. Régi kárpitokon, festményeken gyakori, hogy ilyen szalagon jelenik meg az ember és az Isten közötti párbeszéd, itt nem véletlenül üres a szalag. Sokféle hiánnyal küzdünk ebben a felgyorsított, varázstalanított világban, a méltó élet sokszor szimpla létezéssé üresedik.
– Édesapja Csíkszentmihályi Róbert Kossuth-díjas szobrászművész, mégis önmagát szerette volna megméretni, amikor alkotóként felvette a férje nevét. Mi az, amit a művészetek terén otthonról hozott?
– Gyerekként teljesen természetesen vett körül a művészettel átszőtt közeg minket, ez biztos hatott mindannyiunkra a testvéreimmel, de leginkább az elhivatottság példája volt számomra nagyon erős. Apámtól láttam, hogy mennyire jó azzal foglalkozni, ami az embert nagyon érdekli.
A kiállítás személyesen ugyan jelenleg nem látogatható, de virtuálisan megtekinthető a MANK honlapján, a www.alkotomuveszet.hu oldalon.
