És ami a legfontosabb: a méltatlanul háttérbe szorult költői munkásság is kellő (van egyáltalán olyan, hogy kellő vagy elegendő?!) mennyiségű elemzési és idézési teret kap. Biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri ezt a játékos, mégis az élet és halál nagy kérdéseivel cicázó verseket (amelyek kapcsán maga a szerző a következőképpen nyilatkozik: „Hamar ráébredtem, hogy a magyar költészetnek két nagy vonulata van, a nagyobbikba tartoznak a remekbe szabott, tragikus művek, mint például a zseniális Himnusz vagy Szózat. Egyes borzasztó korszakokat a magyarság szinte-szinte ezekbe a versekbe kapaszkodva tudott túlélni. Létezik ellenben egy másik, derűsebb, fényesebb, a világ szemléletében jobban elmerülő irány is, amely Csokonaitól Dsidán át Weöresig ível. Korán rájöttem, hogy alkatilag hozzám ez áll közelebb”), de azért hadd idézzem egyik kedvencemnek, a Hová tűnt húsz kiló című költeménynek néhány sorát: „Hová tűnt húsz kiló Csukás István, / egy éve még megvolt, fénykép van róla, / ennyin már érdemes eltöprengeni, hús / a húsomból: mennyországba vagy pokolba? // Mert az is egy nagy kérdés, a legnagyobb: / vajon ment vele arányosan ugyanannyi lélek? / És honnan hiányzik, ha hiányzik, / hogyan mérjem meg, hol van az a mérleg? // És ami eltűnt, hús és lélek, ugyan / a jobbik részem volt vagy a rosszabbik, / fölösleges volt és azért tűnt el, netán / aki itt maradt, én vagyok fölösleges itt?” De aztán meglett a húsz kiló: „Nekem egy időben fogyókúráznom kellett”, mondja az említett interjúban Csukás, „egész egyszerűen mert nem fértem bele a nadrágomba. Kihívásnak vettem a dolgot: na, Pista, tudsz-e értelmeset írni a fogyásról? Megnyertem a magammal kötött fogadást, azt pedig már egészen könnyedén versbe szedtem, amikor »visszatért húsz kiló Csukás István«”.
