Életcélom, hogy szeretni tanítsam az embereket

— Az emberek elfáradtak a szavaktól, mert olyan sokat hazudoztak, hogy mára hitelüket vesztették a szavak — állítja Szlava Polunyin világhírű orosz bohóc, akivel a VI. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó Slava’s Snowshow című darabja után beszélgettünk a Fővárosi Nagycirkuszban. A Párizs mellett élő alkotó úgy véli, a vizuális művészetek századát éljük, amelyben a képek ereje egyre inkább erősödik.

Fotó: Éberling András

– Az emberek elfáradtak a szavaktól, mert olyan sokat hazudoztak, hogy mára a szavak hitelüket vesztették. A mi századunk éppen ezért a művészek százada, főként képi ábrázolásokkal kommunikálunk. Nagyon tetszik, hogy nem beszédben fejezem ki magam, hiszen kevés dolgot lehet a szöveggel elmondani, és éppen ezeket szeretném a színpadon megmutatni.

– Hogyan lehet bekapcsolódni a társulatába? Miként válogatja ki a művészeit?

– Minden ember máshogyan érkezik hozzám. A legfontosabb az, hogy nem várunk profikat. Boldog embereket várunk, mert csak a boldog ember képes szeretetet adni a nézőknek. Az utcáról is olyan embereket választok ki, akiket boldognak látok. Az az elvem, hogy olyannal foglalkozzunk, ami bizsergést szerez nekünk és olyan emberekkel dolgozzunk, akiket szeretnénk megölelni. Általában azért kerül az egész nézőtér olyan őszintén eksztatikus állapotba, mert boldog embereket lát a színpadon. Minden országban, mindenhol az egyedi típusokat keresem.

– Említette, hogy sokszor a legegyszerűbb emberek – akár egy utcai koldus – adnak inspirációt karaktereinek.

– A legfontosabb az, hogy játéknak fogjuk fel az életet. Minden, ami körbevesz minket, indokot ad a játékra. Amikor valaki beleesik egy tócsába, akad, aki együtt érez vele, de van, aki kineveti. Mindenki máshogyan fogja fel a látottakat. És mit tesz egy bohóc? Ha beleesik a tócsába, nevetni és mosakodni kezd benne. A jelen minden boldogságát és szomorúságát játékra való okként kezelem. Ha egy kisfiú hangosan sír, és mindenkinek elege van belőle, a bohóc odamegy hozzá, hogy együtt sírjanak. Mire a gyerek megdöbben, és abbahagyja a bőgést. A játék a legjobb orvosság az életben.

Fotó: Éberling András

– Hogyan fogadta a szigorú szocia-­lista rendszer az akkor rendhagyó kezdeményezéseit, például az utcai művészetet?

– Amikor a művészek belépnek a színpadra, nem siettetek velük semmit. Meg kell várni, amíg a közönség megszeret minket. Ha már elfogadtak, akkor ugrálhatunk a széktámlájukon, belebújhatunk a táskájukba, de először szeretetet kell kapnunk a közönségtől. Adni kell, és csak utána kaphatjuk vissza az elfogadást, és onnantól kezdve azt tehetünk, amit csak akarunk. Ez történt a diktatúra idején: nekünk mindent megengedtek, és végül azokat a motívumokat is megszerették, amit be kellett volna tiltaniuk.

– Miért Párizs környékén állította fel a műhelyét?

– Sokat éltem már és annyi mindent láttam, de az egyik legfontosabb életcélom az maradt, hogy az embereket megtanítsam szeretni. Amikor Nyiko-laj Jevreinovtól megtanultam a színházi teoretikát, akkor helyszínt kezdtem keresni a színházi projektem megvalósítására. Annak idején a világ tíz városát írta fel útmutatóul Jevreinov, ebből három orosz város volt, én inkább Párizst választottam. Ma a világ legjobb kultúrpolitikája Franciaországban van. Nem azért, mert olyan jó lenne az ottani kormányzat, hanem azért, mert az egész nemzet a művészet szeretetében él. Minden francia vallásként tekint a művészetre, ha szép előadást vagy műalkotást látnak, akkor órákig beszélnek róla. Én egy pici faluban élek Párizs mellett, és amikor a helybeliek látják, hogy mivel foglalkozom, részt vesznek benne és segítségemre jönnek.

– Hogyan fogadta a snowshow-t a budapesti publikum?

– A színházi mustrák rendszeres résztvevői jönnek a fesztiválokra, ezért mindig kiváló közönség vár minket ilyen alkalmakkor. Remek művészeken nevelődött publikum az ilyen, nem volt ez másként Budapesten sem. Én csak a múlt pénteki előadásban léptem fel, abban a produkcióban ketten játszottuk a sárga bohócot. Amikor a kollégám kiment a színpadra, azt gondoltam, hogy lesz egy kis harc köztünk, de összeölelkezés lett a vége, ami a közönség szeretetén is múlt. Ahol járunk, oda általában visszahívnak minket, talán még az Operába is eljuthatunk egyszer.

– A pénteki előadáson a gyerekek hangosan kiabáltak önnek a színpadra. A vizuális effektekhez szokott fiatal nemzedékek hogyan

reagálnak a snowshow-ra?

– Az előadásaink tanúsága szerint a gyerekek reakcióit tekintve nincs különbség. Ha a fiatalokat megérintettük a legelején, akkor végig velünk maradnak a darabban. Nemrég egy kisfiú azt mondta nekem az előadás után, hogy jobb volt, mint Luc Besson Ötödik elem című thrillere.

– Először lép fel Budapesten. Mit gondol a városról?

– Második alkalommal vagyok itt, de nagy publikum előtt most először szerepeltem Budapesten. Különleges szépségével fogott meg ez a város, hiszen a természeti és az épített környezet ideális, szerves egészet alkot. A szépre éhes emberként járok Budapest utcáin és folyamatosan töltődöm a látvánnyal.