Fehér középkorú férfi már nem fog díjat kapni

A tárcaíró szerint a macera a berlini díjak körül a férfiak és a nők összeugrasztásáról szól.

A tárcaíró soha nem tulajdonított túl nagy jelentőséget annak, hogy egy film hogyan szerepel egy filmfesztiválon. Őszintén szólva soha nem érdekelte egy kicsit sem, mert ha a filmtörténet egészét nézte, akkor azt vette észre, hogy az igazán nagy, filmtörténeti remekművek nem díjazottak. Sokszor azt látta a tárcaíró, hogy nem szakmai, hanem politikai vagy kultúrpolitikai okok miatt kapnak díjat a különböző filmek a különböző filmfesztiválokon. Kifejezetten szórakoztatónak találta, hogy ezt a politikai vagy kultúrpolitikai döntést hogyan csomagolják szakmai érvrendszerbe. Arról már nem is beszélve, hogy ezeken a filmfesztiválokon vannak olyan tabutémák, amelyekkel soha nem lehet nyerni. A nyugati elit nem szereti, ha ezekről a témákról gondolkozik a saját országának polgára, ezért ha egy film ilyen témát érint, akkor inkább észre sem veszi, hogy elkészült. A tárcaíró aztán azt is észrevette, hogy vannak filmfesztiválokon parádézó filmrendezők, és vannak olyanok, akik ezerszer tehetségesebbek és jobb filmeket készítenek, de nem rúghatnak labdába. Ahogy szokták mondani a sport nyelvén, a labda gömbölyű, amely arra utal, hogy mindenkinek egyforma esélye van a győzelemre. Ha az egyetemes filmtörténetben díjazott filmeket nézi a tárcaíró, akkor viszont azt látja, hogy a nagy nemzetközi filmfesztiválok pályáján nem gömbölyű a labda.

Mindez csak azért jutott eszébe a tárcaírónak, mert a minap azt olvasta, hogy a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon az idei, vagyis a 70. volt az utolsó hagyományos díjkiosztó. Nem lesz többet férfi és női fő- és mellékszereplő díj. Innentől a férfiak és a nők ugyanazon a pályán játszanak. Nincs többet szó olyan alakításról, amikor egy nő azért kap díjat, mert óriási átéléssel alakított egy családanyát a mozivásznon. Vagy egy férfi azért, mert egy egyszerűnek tűnő katona karakterét igazán mély jellemmé kovácsolta. Azt a tárcaíró el sem tudja képzelni, hogy a liberális világszemléletű kritikusok hogyan oldják majd meg, amikor a színésznők és színészek játékáról már csak gendersemlegesen írhatnak, de nem is érdekli. Az viszont biztosnak tűnik, hogy mostantól semmit nem fognak jelenteni ezek a díjak, mert másként játszik egy férfi és egy nő a mozivásznon, másként jön át a női és a férfienergia. Ezt nem is érdemes ragozni.

Már csak azért sem, mert ez a lépés is egy azoknak a sorában, amelyek arról szólnak, hogy fel kell számolni a család intézményét. Ne gondolkodjunk többet férfiban és nőben, akik a családot alkotják, mert a jövőben mindenki éljen egyedül és mantrázza, hogy „végre szabad vagyok”. A tárcaírónak kicsinyke kétsége sincs abban a tekintetben, hogy mindez arról szól: össze kell ugrasztani a férfiakat és a nőket. A folyamat már száz éve tart, egyik csúcspontja az volt a hatvanas években, amikor a radikális feministák kijelentették: a nőnek nincs is szüksége férfira a gyereknemzésen kívül. A tárcaíró tehát azt gondolja, most már nem lesz gömbölyű a labda, ha a színészeket díjazzák, ahogy a filmek díjazásakor sem volt soha az. Az erőszakosnak kikiáltott középkorú fehér férfi például soha többet nem fog díjat kapni.