Képzelt utazás

Unokáink egy-egy laptopot kaptak a kezükbe, és kialakították a lakásban a maguk körletét. Aczél Elvtárs túlvilági honlapján így megint a „tűrtek” listájára kerültünk vissza életem öreg társával, Annával együtt. – Ügyelnek ránk, mint „legveszélyeztetettebbekre”. De a Tesco már csak május közepére vett volna fel tőlünk rendelést. Addig még simán „okafogyottá” válhatunk. Felültünk hát a Mecsek expresszre, hogy legalább az egykor sietve elkapart felmenőinktől búcsúzzunk el tisztességesen. Megérdemlik, nálunk talán még inkább.

– Csak felnyitotta ennek az igazgyöngyöket rejtő kagylónak a héját, a további munkát ránk, a közvetlenül következőkre bízva. De mi is praktikusabb dolgokkal voltunk elfoglalva éppen. Derék úttörők és KISZ-esek, meg rendszerváltók lettünk. És most itt állunk, belső zsebünkben a vissza nem fizetett Terv- és Békekölcsön kötvényeinkkel. De talán van még egy lehetőségünk.

– Ha a mindközönségesen Érzelmes utazás szerzőjéhez hasonlóan, meg próbáljuk érteni a nagy változások közeledtét mindig először megérző, de azokról mindig lemaradó vidéki tanítók és lelkészek, orvosok és mezőgazdászok gondolkodását. Mint annyi minden egyéb, mindeddig haszontalannak tűnő dolgot, akkor értjük meg ennek az illedelmes útirajznak az üzeneteit is.

A gyenge koszt és a hosszú, kényszerű üldögélések mindig fontos változásokhoz kell, hogy vezessenek. Számunkra ezek most a tű fokán való átbújás régóta halogatott mutatványának az elkerülhetetlenségét jelentik. – Ha valóban túlélni akarunk, akkor balról vagy jobbról agyontámogatott és válogatott, virtuális polgárok gyülekezetéből fegyelmezett, önállóan gondolkodni és cselekedni tudó, igazi polgári nemzetté kell, hogy váljunk. A színházak most éppen nem játszanak, de hát, „színház az egész világ…”. A parazita vírusok meg operett-polgárok utáni világ hősei itt vannak már közöttünk. Meglehet azonban, hogy ezúttal is túl korán érkeztek, semhogy hozzáláthassanak az igazi munkához. Ennek a képzelt utazásnak a során mégis úgy tapasztaltuk, hogy a magyar színházban meg is kezdődött már az új hősök castingja.

A Rokonok után, így került elő Molière kései nagy műve, Az Úrhatnám polgár, és így lett, sajnos, egyre komorabb is. Már a Nemzeti Színház (a Várszínházban játszott) 1979-es előadásának címszereplője, a nagyszerű Kállai Ferenc is ráérzett a mű tragikus felhangjaira. Ezt a hangvételt vette át aztán Zsámbéki Gábor 1981-es TV produkciója és Csiszár Imre 2014-es előadása a József Attila Színházban. Parti Nagy Lajos sokértelmű adaptációját két éve Szegeden, a szabadtéren mutatták be, és az idén újra ismétlik, hogy mindenki jól megértse. Megszólítva érzik magukat a szülővárosom kertészből és uránbányászból lett polgárai is. Kíváncsiak erre, a legutóbbi alteregójukra. – Vajon ráismernek-e?

Összművészeti vihoránc, olvasom Az úrhatnám polgár műfajának megjelölését, már egy pécsi hirdetőoszlopon. Rendezte Rudolf Péter, a Kossuth kifli pék mestere, aki ezzel a színházi kísérlettel most szintén nem kis társadalmi munkát is magára vállalt. A címszerepet a szerencselovagból hic et nunc, éppen tudatos polgárrá érett Köles Ferenc alakítja. A jegyeket még a vonaton vettem, egy kedves tanár nénitől. Még tavaly, a születésnapjára akarta meglepni vele a férjét, de csak mostanra kapott jegyet. Hoppá! Talán megtartják mégis ezt az egy előadást, a bérleteseknek. És talán ez lesz – az.

Egyenes derékkal, szigorú arccal ülnek a földszinten a bérletesek. A diákok a karzatra szorultak fel. Ők is szokatlan csendben várakoznak. Ugyan mi lesz ez? Mondanak most mindenféléket. – Modern, posztmodern és poszt-dramatikus, abszurd, költői és mozgásszínház. A pécsi azonban egy 100 éves polgári színház, amely nem a fesztiválok szabadjegyeseinek, hanem a saját közönségének játszik. – Nemcsak bestsellereket, de Bródyt, Móriczot, Nyírőt, Illyést, Sütő Andrást, Székely Jánost és Csurka Istvánt is. Sok kényszeredett, nyakatekert mutatványt is bemutattak, persze. Székely György habkönnyű operetteket adott elő a szovjet katonáknak, majd a Nemzeti éléről leváltott Németh Antal a nézőt egy másik, érdekesebb és színesebb világba átemelő, igazi operettet próbált megrendezni az uránbányászoknak és kesztyűkészítőknek. Sajnos, kevés sikerrel. De csodálkozva veszem észre, hogy ma este mintha mégis ehhez öltöztek volna, ezt a színházat akarták volna megtisztelni a sötét öltönyük szivarzsebébe hanyagul betűzött, csipkés, fehér díszzsebkendővel.

Lehet, hogy a megfáradt, a XIV. Lajos kegyeit elveszített Molière is valami hasonló gesztusnak szánta ezt a kései darabját? Utolsó próbájaként a csalóka sorsának, amely a könnyelmű fiatal színészt Párizsba, a király komédiásának szerepébe sodorta? Hiszen, ő egy zseniálisan nagy komédia író is volt. És a commedia dell’arte-ban ez minden tehetségesen megírt, az életet a maga ellentmondásaiban ábrázolni képes színpadi mű szerzőjét jelentette. Ezeknek pedig, jól fejlett és szigorúan rendben tartott intellektusuk szokott lenni. És az néha egészen váratlan módon segíti túl őket a megpróbáltatásokon. A bukott színházigazgató egyszer csak érteni kezdte, hogy nem is az a fontos igazán, hogy őt cserben hagyta a király, hanem, hogy a kedvéért a párizsi polgárfiú meg, drámai tehetségének éltető forrását, a sokkal természetesebb és életrevalóbb, vidéki polgárság színházát hagyta cserben egykor. Az igazán nagy baj pedig az, hogy most mintha kezdene már kiapadni benne ez az éltető forrás. Pedig, amint „úrhatnám” polgárainak szép és józan leányai és a maguk keze munkájával tehetős polgárrá vált fiai, valamint azoknak az okos és tehetséges szolgái, 13 évi vándorszínészkedéssel ő maga is kiérdemelte ennek az öntudatra ébredő rétegnek a tiszteletbeli tagságát. Amely akkor már nemcsak színházat, de egy önálló, protestáns államot is alapított magának, és védett meg a kor szuperhatalmaival, az Angol és a Francia Királysággal szemben, a kicsiny Hollandiát.

A király elbizonytalanodott komédiásának ekkor sikerült végrehajtania egy, az igazi énjéhez méltó mutatványt, amellyel nemcsak lelkét és írói rangját, de a színházát is megmentette. Zenei betéteket rendelt darabjaihoz a király kegyeiben magát továbbra is remekül érző egykori kollégájától, az éppen udvari zeneszerzőként tündöklő Jean-Baptiste de Lully-tól. Ezeknek a fegyelmezetten megkomponált és balettel jól megtömött, tulajdonképpen a rokokó pásztorjátékokhoz illő betéteknek a segítségével, ellenpontot hozott létre így a művekben feltűnő „illetlen” gondolatokhoz. Mintegy mellékesen, ezzel megvalósította azt a tervet, amellyel annak idején Párizsba érkezett: eredeti szakmája, a commedia dell’arte összefésülését az operával és a balettel, a 100 évvel később Beaumarchais, majd Mozart Figaró házasságában Európát meghódító színházi forma kimeríthetetlen, csupa ellentmondás művészi lehetőségével, amelyeket ő itt, Az úrhatnám polgárban, már mind megelőlegez.

– Bagossy Levente díszlettervező, Riederauer Richard zeneszerző és Nagy Írisz koreográfus segítségével erre az „összművészetre” érzett rá most Rudolf Péter, magyarázom előadás után a buszmegállóban várakozóknak.

– Nem véletlen, hogy Pécsen, jegyzi meg Anna, jó érzékkel.

– Igen, teszem hozzá én, miközben, mint hozzáértő, előrebocsáttatom a zsúfolt buszra.

Nagyon jól játszik a közönség is. Meglepetten szisszen fel, amikor belép a színpadra a főszereplő, és világosan közli, hogy ki ő, és mi a célja ezzel az egész komédiával: „ki kell, hogy alakítsam az új üzleti arcomat!”. Ezúttal elfogadhatónak tartom ezt, a szövegből „kibeszélő” őszinte közlést, amint a vihoránc szót is, a maga tréfás kihívásával, amelyet az előadás énekelni és táncolni is jól tudó csapata bátran elfogad. Igen, eljátszottunk itt most együtt egy szatirikus komédiát – önmagunkról, a Kádár János egyik ravasz húzása révén „osztályhatalomra” jutott, majd azt aprópénzre váltani kénytelen filozófusokról, nyelvészekről és zenészekről, valamint táncmesterekről. További külföldi ösztöndíjak híján, az új, rapid vezetőképzésnek, a (pénz) hatalomhoz jutott derék posztó kereskedők „kiképzésének” a szolgálatába szegődtünk.

Jourden úr egyáltalán nem olyan együgyű, mint Orgon volt, előde a Tartuffe-ben. Megkapja azért a magáét persze, ő is. Amikor az elavult „kiképzésnek” a hiábavalósága nyilvánvaló lesz, mert a páciens nem bírja ki a sokkterápiát, nem jön már királyi küldött, hogy rendbe hozza a dolgokat. Amikor kiderül, hogy esztelen pazarlásával tönkretette a családját, az „úrhatnám polgár”, aki villáival csaknem lebetonozta már a mediterrán Mecsek összes déli lejtőjét, nem csak tönkremegy és megszégyenül, de teljesen összeroppan, és valóban megőrül. A közönség az előadás végén dermedt csendben nézi végig, amint felmászik pompás villájának a kovácsoltvas kerítésére, legtetején kidugja a fejét, és rezzenéstelen arccal, mint egy kapudísz néz szembe velünk. – Sakk, matt! Innen már nincsen tovább. Valami egészen új „üzleti arcot” kell kialakítani!

– Ha ez igazi katarzis volt, akkor bizony, egy tragédiát láttunk most, magyarázom a buszban zötykölődőknek.

Az előadás néhány kritikusa azonban egyszerűen csak operettnek nevezi ezt az előadást. És ez is megállja a helyét. Pontosan egy ilyen túlérett, felrobbanni készülő világnak a gyógyítója próbált lenni az első világháború idején a magyar operett. A megzápult Kádár kor derekán erre törekedett pécsi vendégrendezésével Németh Antal is.

– Azt reméltem, hogy ezen, az igazi polgárok után kutató, érzelmes utazáson végig Sterne-nél maradunk, mondja Anna, amikor leszállunk a szállásunknál. Szerintem, nekünk most ő is tökre jó. – Egy józan, de érzékeny és tehetséges vidéki értelmiségi, aki tud bánni az emberekkel. Sterne hőse sokkal többet tudott meg a készülő forradalomról Calais-ban, a bérkocsik gazdájától, vagy attól a kedves kesztyűboltos kisasszonytól Párizsban, mint amennyit főrendi ismerőse, a királyi tanácsos úr tudott elmondani aztán neki. – Hogy az emberek készen állnak egy új, önállóbb és felelősebb, teljesebb életre. És tudják, hogy nem az ének- és tánctanárok fogják megtanítani őket erre.

– De nem is Beaumarchais és Marat, Danton, Robespiere és Napoleon, akik után megint csak a Bourbonok következtek, mondom én. – Azért mentünk el színházba ma este, hogy te is belásd ezt. Száz évvel korábban Sterne és több mint kettővel mi előttünk, Molièr ebben a darabban éppen az operett-, bulvár- és kávéházi, „úrhatnám” polgárokról beszél. Akikből nálunk is van mindig éppen elég. Ezért jöttünk el ide, Fünfkirchenbe, ahol ez mindig másként volt. A „tükékhez”(- tőkékhez), akiknek mindig volt szőlőjük fenn a hegyen. Beton helyett, ezek a szőlőtőkék tartották évszázadokig a hegyet, és a várost is, püspököstől, dzsámistól és székesegyházastól. Ezekhez vezettek a szerpentin- és sétautak. Ezeknek a gazdái építtették meg a színházat, a kilátót a Misina-tetőn, ők hozatták rendbe a dervis kolostort a Tettyén. Ennek a polgárságnak köszönhető a Zsolnay porcelán- és a Vasváry vasművek, vagy a mecseki szén kibányászása, amely nélkül nem lett volna dunai gőzhajózás. Nézd csak, mutatok valamit!

Anna felkapcsolja a mobilját, és gondosan végigbetűzi a kapu melletti márványtáblán a kőfaragók, kályha-gyárosok, kárpitosok és műkertészek nevét, akik „a Vasváry telep épülete végleges felszerelésénél 1885 és 1886-ik évben közreműködtek”. Az egyik névnél megfogja a karomat. – Te, nem erről a Kött műkertészről beszélted nekem egyszer, hogy ő tanított meg helyesen ásni? – Igen, mondom, hogy a „rugós” ásónak nem a rugóját kell keresni, hanem a fokát. Azt kell jól megrúgni, hogy mélyen menjen a földbe. És, hogy mindezt szépen, komótosan, kitartóan kell csinálni! Egyébként is, nagy reakciós volt az öreg. Nagyjából az én mostani koromban volt már, amikor csoportvezetőnek nevezték ki az államosított kertészetünkbe, amelyet nem hivatalosan, még mindig „Kött kertészetnek” neveztek. A hozzánk, deklasszált, „úri gyerekekhez” intézett dörgedelmeit mindig így fejezte be: legalább maguk értsék már meg, hogy gereblyével nem lehet szilvát aszalni!

Anna: Igen, pontosan erről van most is szó. – Túl sok a deklasszált úri gyerek, és mindegyik filosz professzor akar lenni. Ezért mondom én neked, hogy holnap, mindjárt reggel, kimész a temetőbe, és befizeted azokat a sírhelyeket, még legalább 100 évre!

Én: Jó, de akkor fizessük már be otthon is a Tesco-kaját! Nagyapát nagyságos urazták, de minden délben elhozta nekünk a kórházi triciklin az ebédet. Hátha találunk valakit, aki most is hajlandó lenne? Megterítenél a nagy asztalon, és rákapnának a gyerekek is egyből a rendes étkezésre. És akkor képzeld el, hogy milyen szép tisztára törölgetnék mindig az urnánk helyét majd abban a posztmodern „galambfészekben”, a Columbariumban! Na, ne bőgj már itt nekem, megint!