Azért írtam, hogy gyűjtő, s nem kártyagyűjtő, lévén negyven esztendő alatt összegyűjtött harmincezer tárgya közt, a kártyapaklik mellett mások is találhatók, persze mind a kártyázáshoz köthetők. Kíváncsian pillantottam körbe a szobában, azonban ott a fenti jelentős számhoz képest kevés relikviát láttam.
– Tavaly nyílt és idén zárt be a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Szerencsés kártyajárást! című kiállítása, amit többnyire az én gyűjteményemből válogattunk, és ami a hazai kártyagyártás 150 éves történetét ismertette– magyarázta a gyűjtő, miközben hellyel kínált, s egy titokzatos, zárt dobozt helyezett az asztalra, majd így folytatta: – Az anyagot pedig a továbbiakban is a kezelésükbe adtam, hogy együtt maradjon. Így ez lett a múzeum egyik szekciója.
Jánoska Antal kérdés nélkül is folytatta, ráadásul felnyitotta a dobozt.
– A világon számos komoly kártyamúzeum működik, fantasztikusan gazdag gyűjteményekkel. Nálunk sajnos nagyon kevés a kártyaemlék, három-négy komoly gyűjtemény létezik mindössze. A Kiscelli Múzeumban vagy az Iparművészetiben csupán negyven-ötven csomagot őriznek.
– Míg ön?
– Négyezer csomag kártyám van a Távol-Kelettől, Dél-Amerikáig – adott választ, miközben elém tett egy kézzel készített második világháborús hadifogoly-kártyapaklit.
Noha a szabályos alakzatok elárulták: ügyes kezű honvéd pingálta, azonban a közérthetőség kedvéért felirat segítette a játékosokat: király, ász, felső…
Hadifogoly-kártya, 1940-es évek
Fotó: Jánoska Antal
AZ ÖRDÖG ŐSI BIBLIÁI
A lapokat pörgetve, feltettem a pontosan megválaszolhatatlan kérdést: mióta kártyázunk?
– Az első adatok Kínából, a VIII., IX. századból valók, amikor már ismerték a tusfestést, a sokszorosítást és a papírgyártást, amelyek nélkül nem létezhet kártyagyártás. Európába hat-hétszáz éve hozhatták be a törökök, a mórok, a vándorcigányok vagy a hazatérő keresztes lovagok.
A folytatásból kiderült: arról szinte semmi nem maradt fenn, hogy miket játszottak a lapokkal, csupán a tilalmakban szerepel a nevük. Például Rabelais Gargantua és Pantagruel című regényében negyvenféle kártyajátékról ír, amelyekből hármat-négyet tudnak azonosítani a franciák.
Az sem érdektelen, miféle kártyákkal játszottak.
Jánoska Antal elárulta: 1400-ban Kölnben kártyafestő céh alakult, sablonokkal készítették a lapokat. Tömegcikké a fametszés és a papírgyártás elterjedésével vált, a céhlegények pedig olasz kártyát festettek, ami a tarot sorozatjeleiből lehet ismerős. A színeket a németek stilizálták tökre, pirosra, zöldre és makkra, a franciák pedig treffre, pikre, káróra, körre egyszerűsítették. A XV. századból már mindhárom kártyatípusból akadnak tárgyi emlékek. A franciáktól került át Angliába a játék, majd a gyarmatosításkor elterjedt az egész világon a francia kártya. Indiában, Dél-Kelet-Ázsiában keveredik a saját ősi játékukkal.
E gondolatnál sajátosan kerek alakú lapokból álló csomagot helyezett kettőnk közé a gyűjtő. Indiai kártyát.
Dasavatara Indiából, 1970-es évek
Fotó: Jánoska Antal
– A szanszkrit irodalom és az indiai mitológia figurái díszítik, hagyományos kártya, amit már nem gyártanak – fűzte hozzá magyarázatként.
– A játékszabály, gondolom elfelejtődött – vetettem közbe. Ám tévedtem, ugyanis olasz nyelvű leírás járt a reprodukált paklihoz.
NEM HUNGARIKUM
– Milyen régiek a saját játékaink?
– Minden kártyajáték import, nincsen magyar találmány. Kivéve az alsóst, ami vélhetőleg Kolozsvár, Temesvár környékéről terjedt el.
– Akkor a magyar kártya elnevezés honnan ered? – érdeklődtem, nem is sejtve mennyire a kártyatörténész elevenére tapintottam.
– Éppen most írok egy könyvet, amelyben lehántom a sok sületlenséget, amit ezzel kapcsolatban leírtak – szögezte le Jánoska Antal, aki elmagyarázta, hogy 1935 előtt senkinek sem jutott eszébe a magyar kártyát a reformkorral, a Habsburg-ellenes törekvésekkel kapcsolatba hozni.
– Vagyis ezért nem zavart senkit, hogy nem magyar hősök szerepelnek a lapokon – állapítottam meg, mire a gyűjtő újabb kincset vett elő a dobozból.
– Ez a régi magyar kártya, ezzel játszottak 1870-ig, a soproni-képes kártyával. A színek azonosak, a figurák nem. Azok ugyanis a török hódoltság korát idézik. Ráadásul nem tükörképesek a lapok, egész alakosak.
Soproni-képes kártya, 1870 körül
Fotó: Jánoska Antal
Azért az kérdés, ugyan miért éppen a svájci szabadsághős, Tell Vilmos és históriájának szereplői kerültek a lapokra?
Jánoska Antal erre szintén megfelelt: jelentős Schiller-kultusz jellemezte a kort, 1820 körül készítették el azokat a jelmezterveket, amik a lapokon láthatók. Kezdetben az osztrákok egyalakos képeket nyomtattak a kártyákra. Vélhetőleg egy magyar kártyafestő találkozott valahol a képekkel, amiket tükörképesre változtatva nyomtatott a lapokra.
Magyar nemzeti kártya, 1855 körül
Fotó: Jánoska Antal
– 1896-ban jelent meg Magyarországon a Piatnik, fölvásárolta a csődbe jutott Első Magyar Kártyagyárat, elárasztva az országot a Tell Vilmos-os paklikkal.
– Hogyan tud csődbe menni egy kártyagyár? – böktem ki, mire a kártyatörténész elmondta, hogy Bécs hatalmas piac volt, s a császárvárossal vívott konkurenciaharcban a magyar cég alulmaradt. A túlélés érdekében adót csaltak. Ráadásul megjelent egy újságcikk, amely szerint az Első Magyar Kártyagyár termékei felismerhetők a hátoldalukról.
– Spóroltak, így megkopott a kő, amivel a hátlapot nyomták. Egy újságíró egy ügyvéd társaságában felbontott egy új paklit a kártyagyárban, és a hátoldaláról megmondta, melyik milyen lap – mesélte a gyűjtő. – Ettől kezdve senki nem vette az Első Magyar Kártyagyár termékeit. Tehát legenda, hogy a Piatnik tette tönkre a céget. És legenda az az 1920-as években született történet is, miszerint az osztrákok a XIX. században betiltották a magyar kártyát. Osztrák kollégákkal kutattuk, de erre vonatkozó adatot nem találtunk a levéltárakban.
– Ha nem magyar a magyar kártya, hogy hívják világszerte?
– Az egész világon nem ismert, csak Közép-Európában, ahol a német nyelvterületen Doppeldeutsche a neve – világosított fel Jánoska Antal, aki hozzátette: dacára a figuráknak, Svájcban is ismeretlen a magyar kártya.
Magyar nemzeti kártya, 1855 körül
Fotó: Jánoska Antal
EGY KORSZAK VÉGET ÉRT
Beszélgetésünk befejezése kissé szomorúra sikeredett, amennyiben beszélgetőpartnerem kifejtette: a televízió előtti világban hatalmas kártyakultúra élte virágkorát, Budapest háromszáz kávéházában lehetett játszani, a gyerekeket kártyával tanították számolni.
– Ma a tarokk- és ultiklubokban csak ötven fölöttiekkel találkozni. Harminc éve az egyik kiállítás megnyitóján mondtam, hogy csak idő kérdése, mikor kerül a kártya végleg a múzeumba. Nem akarok jósolni, de elég rápillantani a kártyagyári statisztikákra: száz évvel ezelőtt egymillió csomag magyar kártyát adtak el évente, ma mindössze 200-300 ezret. A játékkártyák iránti hazai érdektelenséget jól érzékelteti, hogy a 28 éve alapított Talon Osztrák–Magyar Játékkártya Társaságnak mára egyetlen magyar tagja maradt.
