Kártyaszoba

Több mint százötven éve annak, hogy a legjelentősebb magyarországi kártyakészítők 1868. november 28-án aláírták az Első Magyar Kártyagyár Részvénytársulat cégalapító okiratát.

Sokszor végzetes szenvedéllyel forogtak a lapok Fotó: Teknős Miklós

A legnagyobb összegű ismert magyar kártyaveszteség Csekonics Gyulához kötődik, a gróf hétmillió koronát (jelenlegi árfolyamon nagyjából 2,5 milliárd forintot) játszott el, az esztelen pénzszórásra a mai napig emlékeztet a szólás: „Nem vagyok én Csekonics báró!” A magát az egyetemes kártyakultúra tárházaként aposztrofáló kártya-játék.hu visszaemlékezése szerint a tékozló ifjú atyja, az évi 40 millió koronás jövedelmű főrendiházi tag, királyi főasztalnokmester, Csekonics Endre gróf pár nap alatt rendezte fia kártyaadósságát, és erről a közvéleményt is értesítette a Neues Wiener Tagblatt hasábjain megjelent rövid, aláírás nélküli közleményében. A szöveg szerint Csekonics Gyula nem hazárdjátékon vesztett, és nem is hét-, csak hárommilliót, továbbá nem egyetlen este kártyázott el ennyit, hanem több hét alatt, és „a kártyaveszteség már ki van fizetve”.

Sokszor végzetes szenvedéllyel forogtak a lapok
Fotók: Teknős Miklós

A korabeli sajtóhíradások szerint az adósság lenullázása Csekonics Endre gróf rogendorfi (ma Szőlősudvarnok, Vajdaság) birtokába került, a 3300 holdat „egész fölszerelésével együtt” a földmívelésügyi miniszter döntése alapján az Altruista Bank vásárolta meg, így az elkártyázott birtok az állam útján kisbirtokosok, „előreláthatólag a háborúban részt vett katonák tulajdonába” kerül.

A Csekonics-affér további pikantériája, hogy szintén a lapok szerint „a kártyaasztalnál Károlyi Mihály gróf is jelen volt”. Az akkor még ellenzékből politizáló arisztokrata ráadásul valószínűsíthetően nyertesként állt fel a makaóparti végén. Az arisztokraták, politikusok közül természetesen korántsem csak Csekonics és Károlyi volt megrögzött kártyás. A mostani kiállítás anyagához is nagyban hozzájáruló Jánoska Antal kártyagyűjtő, -kutató Szemere Miklós játszik című írásából például megtudhatjuk, hogy az előző századfordulón, miként mindenütt Európában, a Monarchiában is gyógyíthatatlan kártyaláz dühöngött. Mindenki játszott, mindenki nyerni akart. Csak Budapesten háromszáz kávéház, polgári és tiszti kaszinók, iparos- és vasutaskörök, no meg zugkaszinók várták a játékosokat. És persze ott voltak a „kozákok” – csalók, hamiskártyások – is a játékasztalnál, hogy magányosan vagy szövetségesükkel fosztogassák áldozataikat.

A kártyabotrányok sorából Szemere Miklós legendás partija annak idején még Ferenc József haragját is kiváltotta. Az egykori császári diplomata és országgyűlési képviselő Szemere hírnevét lóversenyistállója és sportszenvedélye alapozta meg, de arról is ismert volt, hogy pillanatok alatt vagyonokat tudott veszíteni a lóversenypályán és a kaszinók játékasztalainál is. A nagy kártyacsata előzménye volt, hogy a lengyel Potocki József gróf Budapesten, a Nemzeti Kaszinóban 150 ezer koronát nyert a magyar uraktól, s ígérete ellenére nem adott revansot, hanem hirtelen elutazott a városból.

Szemerét felbőszítette ez a viselkedés, és amikor megtudta, hogy Potocki Bécsben tartózkodik, még aznap vonatra szállt, hogy ismét megmérkőzhessenek a Jockey Club bakk-asztalánál. Az izgalmakban bővelkedő partin végül Szemere 2,2 millió koronát nyert Potockitól. Hatszázezer koronát készpénzben, egymillió-hatszázezer koronával Potocki gróf az adósa maradt. Ferenc József a fényes győzelmet azzal jutalmazta, hogy udvari kamarását kitiltotta Bécsből. A pesti Mátyás Diák élclap pedig címlapján örökítette meg az eseményt azzal a megjegyzéssel, hogy „Bécsből is kerül Magyarországra egy kis pénz”.

Aranytól Móriczon át Krúdyig számtalan költőnek, írónak adott témát a bűnös kártyaszenvedély, amely egyaránt képes romba dönteni polgári és nemesi egzisztenciákat, az öngyilkosság határára vagy azon is túl sodorni reményvesztett lelkeket. A szerzők közül sokan maguk is a játék rabjai voltak, Kosztolányi Dezső nem véletlenül írt oly sokszor a kártyások szerencséjéről, Rejtő Jenő sem hallomásból szerzett ismereteit csillogtatta meg a témában a regényeiben, és Jókai Mórról is tudvalevő, hogy egyik legkedvesebb időtöltése a kártyázás volt. A fővárosban közel két évtizeden át tarokkozott Tisza Kálmán miniszterelnök, Nedeczky István és Sváb Károly társaságában a Lloyd klub kártyaszobájában, ahol a közönség – kibicek, vagy ahogy gyakran említik, a bíbicek – politikusok, arisztokraták és nagypolgárok köréből került ki. A feledhetetlen partik emlékét őrzi Ferraris Artúr Történelmi tarokkparti című festménye.

A kártyaszenvedély a XIX. század végén, a múlt század első évtizedeiben újságcikkek sorának is témát adott. „Tilos hozomra játszani” – így szól egy kicsi, ám annál érdekesebb hír címe a Délmagyarország című lap 1913. november 19-i számában. Ebből megtudhatjuk, hogy a tilalom csak a szabadkaiakra vonatkozik, az ottani kaszinó hozta a tilalmat.

„Szabadkán is van ugyanis Nemzeti Kaszinó, ha nem is a grófok, de az uri intelligencia számára, a mely a vidéken ép oly ekszkluziv, mint Pesten a grófok. Ezek az uri intelligensek leülnek játszani, alsóst, huszonegyest, rámslit, ferblit, vagy bakkarát (az erkölcsös vidék is bakkarázik már) és nyernek vagy veszítenek. Ha nyernek, szívesen besöprik a nyereséget, ha veszítenek, nem szivesen fizetnek. Már tudniillik azok, akiknek van miből fizetni. A kiknek nincs, azok fölállítanak és bemondják: – Hozom! Aztán vagy hozzák, vagy nem hozzák a kártyaadósságot. A kaszinói szabályok: a hozást írják elő és aki ad valamit a kaszinói becsületre, az hoz is. Megpumpolja a családját, megterheli a birtokát, előleget vesz föl, kölcsönt szerez vagy sikkaszt, de hoz, mert első a becsület. Vannak azután, akik főbelövik magukat. Az életüket adják kártyaadósság fejében. Büszkén halnak meg, a teringettét, nem veszítik el a becsületüket.”

Egy hírlapíró arról panaszkodott, hogy bármilyen társas összejövetelen vegyen részt, a program minden esetben kártyázással fejeződik be. Ez ugyan főként férfiakat vonzott, de a játék heve sok hölgyet is elragadott. Gaál Franciskáról, a Vígszínház bájos művésznőjéről például a következőket írták egy korabeli cikkben:

„A művésznőnek ugyanis, amióta a színi pályán működik, a színpadon kívül egyetlen szenvedélye van és ez a kártya. Nem egy bizonyos kártyajáték, hanem a kártya minden néven nevezendő formájában. Ámde mindenek felé helyezi a Chemin de fer-t és a baccara-t, amely mégis a legegyszerűbb és legizgalmasabb az összes szerencsejátékok között. Viszont azt mondani, hogy Gaál Franciska szerencsés kártyás, kíméletlen túlzás volna. Nem, a művésznő száz eset közül kilencvenkilencszer veszít, bármilyen óvatosan játszik is. Ami azonban kivételes tulajdonsága, ami nőknél nagyon ritka, hogy ő pontosan fizeti kártyaveszteségét. Amíg készpénzzel telik, készpénzt és ha ennek elfogytával hozomra megy a játék, hát huszonnégy óra alatt. Egy karakter!”

De nehogy úgy gondoljuk, igazán komoly művészek nem áldoztak Fortuna oltárán. Álljon itt egy részlet Thomán István zeneakadémiai tanár 1926-ban írt megemlékezéséből nagy tanítójáról, Liszt Ferencről: „Egyetlen szórakozása […] a kártyázás, a viszt volt. Én olyan szerencsés voltam, hogy a kártyapartikon úgyszólván mindennap részt vehettem. Tanítás után hattól félnyolc óráig, egyéb napokon pedig négytől hatig viszteztünk. S a játék nem pénzbe ment, hanem »pour l’honneur du drapeau« mint ahogy a Mester magát kifejezte.”