Az 1961. augusztus 20-án megnyílt Budai Ifjúsági Park az aranytojást tojó tyúk szerepét töltötte be a kádári szórakoztatáspolitikában. Még a jelképes összegű belépőjegyekből is a kor viszonyaihoz képest gigaprofitot termelt, amelyet mindenkori igazgatója napi szinten táskában(!) vitt záráskor a postára. Ahhoz képest, hogy mekkora bevételt termelt az Ifipark a magyar államnak, az igazgatót és a helyettesét is beleszámítva alig féltucat alkalmazottja volt, akiket átlagos fizetéssel honoráltak.
Ennek ellenére hosszú ideig semmiféle modernizáció nem zajlott az intézményben, igaz, a téli időszakban a legszükségesebb festési és egyéb karbantartási munkálatokat tisztességesen elvégezték. Így nem csoda, ha az Ifipark nem tudott lépést tartani a modernizációval. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy az a bizonyos kőkorlát, amely ma negyven éve leomlott, a többivel együtt szoros értelemben véve nem tartozott az Ifiparkhoz, viszont mégis a szórakozóhelyhez vezető utat övezte, így jogász legyen a talpán, aki megállapítja egyértelműen és minden kétséget kizáróan a felelősséget a lezajlott tragédiában.
Egy azonban biztos: az Ifipark közvetlen környezete, így a hozzá vezető feljáró is enyhén szólva kétséges állapotban volt már 1980-ban.
Természetesen a kulturális tárca mint felügyeleti szerv azonnal értesült az azon a napon 19 óra 5 perckor történt balesetről. A nekik szóló jelentés szerint a bejárat előtti jobboldali feljárórámpa mintegy húsz méter hosszúságban ledőlt az utcai gyalogjárda és a második korlát által határolt szakaszra, ahol hozzávetőlegesen kétszázötvenen tartózkodtak, de az eset közelében volt akkor a műsor főrendezője és további öt rendező is. Mint az a jelentésben szerepel, a balesetben öten megsebesültek, akiket a helyszínen elláttak a mentők, illetve beszállítottak a kórházba.
Erről 1980. június 4-én kelt levelében számolt be Mezei Gyula, a fővárosi tanács művelődési főosztályvezetője a Művelődési Minisztérium közművelődési főosztályának. A jelentés kissé elbagatellizálta az ügyet, amikor azt írta, hogy minden szabályszerűen zajlott, és a fiatalok is jól viselkedtek, ezért szerintük nem rendbontás miatt történt a baj (ez igaz is volt). Az I. kerületi rendőrségen kívül kihívták a Budapesti Rendőr-főkapitányság járőreit is, hiszen akkor már odabent a jelentés szerint négyezren hallgatták az Edda koncertjét – a valóságban minden bizonnyal néhány ezerrel többen lehettek bent.
A zavartalan lebonyolításról szóló jelentés túlzás volt, a tülekedés elmismásolása is cél lehetett
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
A minisztériumnak szóló tájékoztatásban azonban nem ez volt az egyetlen csúsztatás, mert Mezei Gyula a koncert zavartalan lebonyolításáról szólt, amely barokkos túlzás volt, s mögötte az húzódhatott meg, hogy nem tájékoztatták teljeskörűen a főosztályvezetőt, és persze a tülekedés elmismásolása is cél lehetett. Az eredeti hangfelvételek viszont arról szólnak, hogy az Edda Művek a Néma völgy című, egyébként is lassú számukat fokozatosan halkítva és hangszerről hangszerre kiszállva hagyta abba a koncertet, akárcsak Haydn Búcsú szimfóniájában a klasszikus zenészek.
A hangszalagról igazán jól kivehető a muzsikusok tanácstalansága, a gitár hol szól, hol nem, míg végül Barta Alfonz billentyűjátéka hallgatott el utoljára, amikor már senki sem játszott vele együtt. A közönség nem hagyta annyiban, nem akart szűnni a „Vissza! Vissza!” kórus. Pataky Attila volt annyira karakán, hogy az első sokk után visszaparancsolta a csapatát a színpadra, és végül becsülettel lenyomták a koncertet, amely után a hátsó gazdasági bejáratot vették igénybe a nagyérdemű kiterelésére.
A nagy ijedelem nyomán kezdték magukat komolyan venni az állami vezetők: 1980. május 28-án, rögtön a tragédiát követő napon Mezei Gyula az I. kerületi tanács végrehajtó bizottsága műszaki osztályának munkatársaival, a műszaki iroda igazgató főmérnökével és a tanács művelődésügyi főosztályának főmérnökével helyszíni szemlét tartott.
A park üzemeltetését azonnal leállították, az alsó műemlék kaput lezárták. A további részleges működés engedélyezéséhez kikérték a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat szakvéleményét, majd a pozitív visszajelzés után az Ifipark még 1984-ig fogadta a vendégeit. Fennállásának utolsó négy évében az intézményre már jobban odafigyelt a fenntartó fővárosi tanács. 1981-es adataik szerint a művelődési főosztályuk éves összkiadásának csaknem tíz százalékát az Ifiparkra szánták annak fényében is, hogy bizton számítottak arra, nemsokára be kell zárniuk az intézményt.
