Rudolf trónörökös madarakra vadászik

A trónörökös 1878-ban Eduard Hodek bécsi preparátor, Eugen von Homeyer és Alfred Brehm (igen, a nagy Brehm) társaságában tizenöt napos vadászkirándulást tett a Dunán.

Nagy Koppány Zsolt
2021. 02. 17. 10:13
null
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

„Szégyenemre be kell vallanom, hogy e pillanatban az ornitológiai buzgóság teljesen elhagyott s a vadászszenvedély vett rajtam erőt: a helyett, hogy e fölötte érdekes jelenség továbbfejlését vártam volna, tüzeltem s a szép madár, halálosan megsebezve, lebukott a földre”, illetve: „Ez volt az én első halász-sasom; az a forró vágyam, hogy ezt a bátor halrablót, melyet gyönyörű tollazata, erős, pikkelyes lába, hatalmas horgas csőre és élénk természete bizonyára az európai sasok díszéül avat föl, végre magam lőjjem le, teljesült.” Ez a két, szinte tetszőlegesen kiragadott mondat tökéletesen jellemzi Rudolf trónörökös 1890-ben megjelent, majd 2020-ban az Erdélyi Szalon Könyvkiadó jóvoltából fakszimile kiadásban ismét kiadott könyvét.

A trónörökös 1878-ban Eduard Hodek bécsi preparátor, Eugen von Homeyer és Alfred Brehm társaságában tizenöt napos vadászkirándulást tett a Dunán, és halomra lődöztek minden madarat, midőn „erőt vett rajtuk a vadászszenvedély”. Különösen érdekes végigkövetni ezt a számomra idegen, de bizonyára sokaknak ismerős jelenséget, amikor hőseink alapos tudományos megfigyeléseket tesznek egy-egy madárfaj külsejéről, élőhelyéről, szokásairól, fészkéről, majd lemészárolják sasaput és sasanyut, kifosztják a fészküket, kicsit merengenek, mert mégiscsak romantikus alkatok („a tudomány és a vadászat kedvelője” cím mellett), aztán arrébb mennek, látnak egy fekete gólyát, örömmel állapítják meg, hogy az egyik legritkább madárfaj képviselőjével akadt dolguk, ezért nyomban lőnek is belőle kettőt, végül pedig indulnak vissza kis gőzhajójukra elfogyasztani a kitűnő vacsorát, szivarozni, megbeszélni a nap eseményeit, tudományos feljegyzéseket készíteni, naplót írni, esetleg egy jóízűt preparálni. (Érdekes színfoltja ennek a vadászszenvedélynek, ahogy a síró fiókákat használják fel arra, hogy közel csalogassák a teljesen jogosan gyanakvó, és ezért aztán a puskák számára elérhetetlen magasságban keringő madarakat.)

Ha az ember kiméltatlankodta magát, és kicsit mélázott azon is, hogy „ej, milyen jól éltek ezek!”, miközben a háttérben szépen formálódtak az első világháborúhoz vezető események (persze voltak nehézségek is: „Egyetlen aggódó vijjogás sem árulta el, hogy a hím valahol közel van, azért biztosra fogtam, hogy portyázásáról visszatér a fészekre. Közel a fészekhez egy ledőlt fatörzsök mögé kuporodtam, a hol az esőtől csuromvíz magas fűben rendkívül kellemetlen, nedves helyem volt.”), szót kell ejteni a könyv tagadhatatlan érdemeiről – meg kell állapítanunk, hogy Rudolf trónörökös jótollú, okos ember volt (szinte csodálatos, hogy egy-egy fárasztó nap után milyen érzékletes aprólékossággal számol be a napi eseményekről, néhol valósággal szépírói tudást villantva), és még arra is futotta nagyúri idejéből, hogy a magyarokat empatikus jóindulattal szemlélje és szeresse: „Mohács nevéhez a magyar történetben szomorú emlékek fűződnek, melyek a nép ajkán ma is élnek. Minden magyar, a ki a Dunán erre utazik, bánatosan tekint Mohács véráztatta mocsaraira, melyekben királyával együtt annyi derék magyar lelte hősi halálát.” (Még akkor is, ha abból a tényből, hogy „itt minden vad, még a legfélénkebb ragadozó madarak is hihetetlen bizalommal vannak az ember iránt” azt a következtetést vonja le, hogy „a magyar nemzetben nincs meg az igazi vadászati szenvedély”.)

Bármennyire ambivalens érzéseket kelt is bennünk a kötet, meg kell állapítanunk, hogy mind néprajzi vonatkozásban, mind népkarakter szempontjából igen érdekes munkával van dolgunk, amelyik híven beteljesíti az előszóban bemutatott célját – a saját ország megismerését: „A tudományos társulatok, klubbok, gyülekezetek és tudom is én mi néven nevezett egyesületek, ha pénzre tesznek szert, nagy expedícziókat rendeznek más világrészekbe, a legközelebb eső vidékek pedig, saját hazánk vidékei, bizonyos tekintetben valóban titokzatos lepelben maradnak burkolva.”

Rudolf trónörökös: Tizenöt nap a Dunán. Fordította Paszlavszky József. Fakszimile kiadás. Magyar Természettudományi Társulat, illetve Erdélyi Szalon Kiadó, Budapest, 1890, illetve 2020

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.