Harmincöt éves koromra idáig jutottam, húzza ki magát a fiatalember. Röpködő tekintete végre megáll, és a beszélgetőtársa szemébe néz egyenesen. Önérzetes és önazonos, én meg nagyon is átérzem ezt a büszkeséget. Édes istenem, hol voltam én harmincöt éves koromban?
Reggel arra ébredtem, hogy a nagyóvodás lázas. De ez így nem is pontos, hiszen a félálom és az ébrenlét határán lebegő gondolatok kizárják a tényeket, egyelőre csak annyi mondható, hogy a család ébredezik, a reggeli illata kicsalja a gyerekeket az ágyból, de a nagyfiú még lapul, a férj búcsúzkodik, indul a munkába, az anya kicsit összebújik az egyévessel, szoptat, és valahogy úgy érzi, mégsem akar elindulni ez a nap. Hopp, milyen meleg a homlokod, fiam! A higanyszál emelkedésével betörnek a tények, és lázas munkába kezd az agy, hogyan jut el a középső az óvodába – a beszoktatáson éppen túl, ha kimarad pár nap, az egészet lehet elölről kezdeni –, mikor rendel az orvos, és mi lesz a mára eltervezett feladatokkal. Szóval kattognak a fogaskerekek, indul a logisztika, de az a bizonyos kör, amelyet aznap becikázok, igazán elhanyagolható, ha csak a területet vagy a hatékonyságot nézzük.
Akkor már hónapok óta azt próbálgatom, hogyan lehet három kisgyerekkel tömegközlekedni. Vagy hogyan érdemes – olyan kísérlet ez, amelyben kevés az állandó, annál több az esetleges, váratlan elem. A vége mindig az, hogy majdcsak megoldjuk valahogy, és tényleg! De közben azért egyre többet nézem a használtautó-oldalakat… A hétköznapok kis körei: a boltig meg vissza, a játszótér és vissza. Aki próbálta kisgyerekkel, az tudja, az ötperces út lehet félóra is, mert nemcsak előre haladunk az utcán, hanem felfelé is, befelé is, a fű között megnézzük a bogarat, az ágon a madarat, az aszfalton a csíkot, az égen a felhőt. És meg is kell tárgyalni ezeket. A háromévesnek már teljes világképe van, honnan, ha nem innen? Szóval kis körök ezek, a hatósugaruk meg harmincöt évesen még kevéssé látszik a járda széléről vagy a betegágy mellől, bármekkora is a becsvágy az emberben.
