Harmincöt éves koromra idáig jutottam, húzza ki magát a fiatalember. Röpködő tekintete végre megáll, és a beszélgetőtársa szemébe néz egyenesen. Önérzetes és önazonos, én meg nagyon is átérzem ezt a büszkeséget. Édes istenem, hol voltam én harmincöt éves koromban?
Reggel arra ébredtem, hogy a nagyóvodás lázas. De ez így nem is pontos, hiszen a félálom és az ébrenlét határán lebegő gondolatok kizárják a tényeket, egyelőre csak annyi mondható, hogy a család ébredezik, a reggeli illata kicsalja a gyerekeket az ágyból, de a nagyfiú még lapul, a férj búcsúzkodik, indul a munkába, az anya kicsit összebújik az egyévessel, szoptat, és valahogy úgy érzi, mégsem akar elindulni ez a nap. Hopp, milyen meleg a homlokod, fiam! A higanyszál emelkedésével betörnek a tények, és lázas munkába kezd az agy, hogyan jut el a középső az óvodába – a beszoktatáson éppen túl, ha kimarad pár nap, az egészet lehet elölről kezdeni –, mikor rendel az orvos, és mi lesz a mára eltervezett feladatokkal. Szóval kattognak a fogaskerekek, indul a logisztika, de az a bizonyos kör, amelyet aznap becikázok, igazán elhanyagolható, ha csak a területet vagy a hatékonyságot nézzük.
Akkor már hónapok óta azt próbálgatom, hogyan lehet három kisgyerekkel tömegközlekedni. Vagy hogyan érdemes – olyan kísérlet ez, amelyben kevés az állandó, annál több az esetleges, váratlan elem. A vége mindig az, hogy majdcsak megoldjuk valahogy, és tényleg! De közben azért egyre többet nézem a használtautó-oldalakat… A hétköznapok kis körei: a boltig meg vissza, a játszótér és vissza. Aki próbálta kisgyerekkel, az tudja, az ötperces út lehet félóra is, mert nemcsak előre haladunk az utcán, hanem felfelé is, befelé is, a fű között megnézzük a bogarat, az ágon a madarat, az aszfalton a csíkot, az égen a felhőt. És meg is kell tárgyalni ezeket. A háromévesnek már teljes világképe van, honnan, ha nem innen? Szóval kis körök ezek, a hatósugaruk meg harmincöt évesen még kevéssé látszik a járda széléről vagy a betegágy mellől, bármekkora is a becsvágy az emberben.
De majd az is eljön. Idén nagykorú lett az elsőszülött, jövőre szavazhat. Mi van a kamasz fejében, és mi van a kisöccséében? Milyen hatások érik őket innen-onnan? Azt remélem, erősek az alapok, érzékeny füllel hallgatják a híreket, arra is van szemük, hogy észrevegyék a csúsztatásokat, leszűrik a maguk igazságát. Gyűlnek a tapasztalatok.
Az idő nagyon csalóka. Persze készséggel elámulok minden csodagyereken, de közben azt gondolom, minden gyerek egy csoda. Csak kinél előbb, kinél utóbb derül ki. Reménykedve figyelem, hogy akinek ötévesen felállva tapsolnak, az huszonöt évesen is úgy érezze: érdemes felkelni, életútjának felén pedig örömmel tekintsen a jövőbe.
A karrierekkel is így vagyok. Inkább az érdekel, hogy mi tart meg a pályáján valakit arcvesztés nélkül, hogyan kerüli el a kiégést, mit őriz meg a becsvágyából, és miként tekint majd vissza az életére – és nem csak harmincöt évesen. Csalóka az idő, nem árt néha megállni negyven-, ötvenévesen sem, keresni egy fennsíkot például Arany Jánossal, és rákezdeni Dantéra: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam”. Mert ez a sor Aranyé, amelyet a későbbi fordítók átvettek, Babits Mihály is megőrizte, így ivódott be a tudatunkba. De azért a Nádasdy-fordítás is reménytelin mondja, még ha rímtelenül is: „…a magasba néztem / és megláttam, hogy a domb vállait / már fénybe öltöztette az a bolygó, / mely mindenkinek jó irányt mutat.”
Ha felfele nézünk, messzebbre láthatunk előre is, és talán jobban érzékeljük majd a távlatokat. Hogy az élet hosszabb a földi létnél. Rajtunk is múlik, hol lesz a helyünk a családtörténetben: a nagy ősök vagy talán azok közt a kicsi öregecskék között, akik jól gazdálkodtak az éveikkel?
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)
