Az olvasóban felsejlik: barátja és ő alighanem végzett a két katonával, hiszen nehéz elképzelni, hogy azok békésen átadták volna nekik az egyenruhájukat és a fegyvereiket.
A szerző úgy látja, Gyula bácsi – szakszóval – projektív identifikáció áldozata lett, vagyis egy életen keresztül hordozta magában a valós – vagy csak általa vélelmezett? – emberölés emlékét és az amiatt érzett bűntudatot. Azaz: hatvan éven keresztül gyilkosként tekintett önmagára…
A nyilatkozók többsége két élesen elkülöníthető részre osztja az életét: az üldöztetés előtti és utáni szakaszra, és mintha a kettő együtt említhetetlen volna a számukra. A könyvből kiderül, milyen sors várt rájuk utána: akinek szűkebb családja túlélte, az általában képes volt valóban új életet kezdeni, saját családot alapítani, és születendő gyermeke életének középpontjában már nem a soá állt.
De persze ez nem adatott meg mindenkinek: Vilma néni 47-ben férjhez ment, ám hithű kommunista férje kegyvesztetté vált a pártvezetés szemében, az ÁVH elfogta, őt magát pedig – egyetlen nap leforgása alatt – elbocsájtották az állásából, és kitették a lakásából. Sosem derült ki számára, pontosan mit tett az ura, mindenesetre elhitte róla, hogy bűnös, vagyis tényleg elkövetett valamit
– utóbb ez válóoknak bizonyult a férfi szemében. Vilma néni házassága tehát felbomlott, és ezzel együtt elvesztette a kommunizmusba vetett hitét is. „Csak vágta rám a fintorokat az élet”, említi keserű bölcsességgel.
És ha már Matild néni életútjával kezdtük, zárásként térjünk vissza hozzá. Mengele a koncentrációs táborban – fájdalmas és megalázó módon, anélkül, hogy az akkor virágzó lány tudott volna róla – sterilizáltatta őt. Az asszony a szabadulása után senkinek sem említette ezt a tényt – utóbb mind a házassága, mind partnerkapcsolatai sikertelenségét is ezzel magyarázta, mivel félt a szexuális együttléttől. Csupán egyetlen férfi volt az életében, aki mellett megtudhatta, „milyen nőnek lenni”, ám egy napon, amikor hozzá indult, a szomszédok azzal fogadták: jó, hogy jön, mert a férfit az éjjel elvitték – kényszerzubbonyban.
