220 évvel ezelőtt, 1801. december 21-én hunyt el Gvadányi József író, költő, a császári-királyi sereg vezérőrnagya. 1725-ben született Rudabányán. Az itáliai származású őrgrófi család (Guadagni) 1646-ban érkezett Magyarországra, ahol nagyapja, Sándor 1686-ban Sobieski János lengyel királytól lengyel grófi címet, majd 1687-ben magyar indigenatust (honfiúsítási oklevelet, azaz mai fogalmaink szerint állampolgárságot) kapott, a magyar arisztokrácia is befogadta. Nagyanyja báró Forgách Borbála, anyja báró Pongrácz Eszter volt. Az ifjú Gvadányi 1735-től a jezsuiták egri gimnáziumának diákja volt, majd a nagyszombati egyetemen bölcsészetet hallgatott.
Képzése során egyebek mellett természetesen behatóan megismerkedett a latin nyelvvel, illetve az antik irodalommal, sőt a versírásban is tehetségesnek mutatkozott (a hagyomány szerint száz latin disztichont volt képes megírni három óra alatt). Mégis – a családi hagyományokat követve – a tudomány helyett a számára izgalmasabb katonai pályát választotta. Tanulmányait megszakítva 1743-tól egészen 1783-ig a császári-királyi seregben szolgált, ahonnan ezredesként, címzetes vezérőrnagyi rangban vonult nyugállományba.
Katonaévei alatt harcolt az osztrák örökösödési, majd a hétéves háborúban. Utóbbi alatt tagja volt például Hadik András Berlint megsarcoló seregének. Miközben haladt felfelé a katonai ranglétrán, 1763-ban a Felső-Tisza vidékére, majd 1775-től Galíciába helyezték. Visszavonulása után édesanyjának szakolcai birtokán telepedett le, ahol kedvenc időtöltései, a vadászat és az irodalom mellett a politika iránt is élénk érdeklődést mutatott. Nemcsak a megyegyűléseket látogatta, hanem feltűnt az 1790/91-es, 1792-es és 1796-os országgyűlésen is.

Bár üres óráit már a katonaélet alatt gyakran ütötte el költészettel, írásaival a nyilvánosság elé csak a leszerelése utáni években lépett. Gvadányi József prózai és verses műveket egyaránt alkotott. Munkásságának darabjai általában alkalmi költemények, amelyeknél a jezsuita képzés során tanult, a neolatin irodalmi hagyományokat követő reflexív, tehát a költő makro-, és mikrokörnyezetére objektíven reflektáló költészet jellemzőit figyelhetjük meg. Témái elsősorban ünnepi alkalmak, vadászatok, országgyűlések, hadi események vagy éppen egy pöstyéni fürdőzés élménye, melyeket antik utalások, általában az iskolában is legtöbbet tanult római szerzők (például Vergilius, Horatius, Ovidius) reminiszcenciái, azaz műveik egy-egy sorának, részletének megidézései jellemeznek. A költő-generális azonban már nem latin, hanem nemzeti nyelven szól, amelyet játékos szóhasználat, sokszor vaskos humor jellemez, többnyire felező tizenkettes versformában, valamint négyes, illetve páros ragrímeket használva.