Egy császári generális a latin és a nemzeti nyelvű irodalom határán

220 éve hunyt el Gvadányi József író, költő, a császári-királyi sereg vezérőrnagya.

Forrás: Gvadányi József (forrás: Wikipédia)

220 évvel ezelőtt, 1801. december 21-én hunyt el Gvadányi József író, költő, a császári-királyi sereg vezérőrnagya. 1725-ben született Rudabányán. Az itáliai származású őrgrófi család (Guadagni) 1646-ban érkezett Magyarországra, ahol nagyapja, Sándor 1686-ban Sobieski János lengyel királytól lengyel grófi címet, majd 1687-ben magyar indigenatust (honfiúsítási oklevelet, azaz mai fogalmaink szerint állampolgárságot) kapott, a magyar arisztokrácia is befogadta. Nagyanyja báró Forgách Borbála, anyja báró Pongrácz Eszter volt. Az ifjú Gvadányi 1735-től a jezsuiták egri gimnáziumának diákja volt, majd a nagyszombati egyetemen bölcsészetet hallgatott.

Képzése során egyebek mellett természetesen behatóan megismerkedett a latin nyelvvel, illetve az antik irodalommal, sőt a versírásban is tehetségesnek mutatkozott (a hagyomány szerint száz latin disztichont volt képes megírni három óra alatt). Mégis – a családi hagyományokat követve – a tudomány helyett a számára izgalmasabb katonai pályát választotta. Tanulmányait megszakítva 1743-tól egészen 1783-ig a császári-királyi seregben szolgált, ahonnan ezredesként, címzetes vezérőrnagyi rangban vonult nyugállományba.

Katonaévei alatt harcolt az osztrák örökösödési, majd a hétéves háborúban. Utóbbi alatt tagja volt például Hadik András Berlint megsarcoló seregének. Miközben haladt felfelé a katonai ranglétrán, 1763-ban a Felső-Tisza vidékére, majd 1775-től Galíciába helyezték. Visszavonulása után édesanyjának szakolcai birtokán telepedett le, ahol kedvenc időtöltései, a vadászat és az irodalom mellett a politika iránt is élénk érdeklődést mutatott. Nemcsak a megyegyűléseket látogatta, hanem feltűnt az 1790/91-es, 1792-es és 1796-os országgyűlésen is.

Fotó: Gvadányi József (forrás: Wikipédia)

Bár üres óráit már a katonaélet alatt gyakran ütötte el költészettel, írásaival a nyilvánosság elé csak a leszerelése utáni években lépett. Gvadányi József prózai és verses műveket egyaránt alkotott. Munkásságának darabjai általában alkalmi költemények, amelyeknél a jezsuita képzés során tanult, a neolatin irodalmi hagyományokat követő reflexív, tehát a költő makro-, és mikrokörnyezetére objektíven reflektáló költészet jellemzőit figyelhetjük meg.  Témái elsősorban ünnepi alkalmak, vadászatok, országgyűlések, hadi események vagy éppen egy pöstyéni fürdőzés élménye, melyeket antik utalások, általában az iskolában is legtöbbet tanult római szerzők (például Vergilius, Horatius, Ovidius) reminiszcenciái, azaz műveik egy-egy sorának, részletének megidézései jellemeznek. A költő-generális azonban már nem latin, hanem nemzeti nyelven szól, amelyet játékos szóhasználat, sokszor vaskos humor jellemez, többnyire felező tizenkettes versformában, valamint négyes, illetve páros ragrímeket használva.

Gvadányi tehát átmenetet képez a még latin nyelvű reflexív és a már nemzeti nyelvű önreflexív, vagyis a költő szubjektív érzéseit a középpontba helyező poézise között. Remek példa erre Nándor Fejér Várnak meg vétele, mellyet Belgrád, és annak kommendánsa között eshető képzelt beszélgetésben versekbe foglaltt, és Hazánk élö nyelvén közre botsátott G. G. J. Magyar Lovas Generális A Versekben gyönyörködök kedvekért című írása. Ebben felvonultatja a neolatin hagyományokat követő művek jellemzőinek gyakorlatilag teljes arzenálját. A Belgrád (Nándorfehérvár) 1789-es visszafoglalása alkalmából írt munkában a vár megszemélyesítésével, történetének elbeszélésével, heroida-levelekkel színesített párbeszédekkel, antik mitológiai párhuzamokkal egyaránt találkozhatunk, a lábjegyzetekben pedig maga jelzi a reminiszcenciákat, legtöbbször Vergilius Aeneisére, de Ovidius Tristiájára is hivatkozva, sőt megidézve Vergilius első eklogáját is.

Mindeközben Gvadányi katona mivoltát sem hazudtolja meg, ugyanis a fiktív elemek lefejtésével az ostromnak olyan pontos leírását kapjuk, amely akár bármelyik mai hadtörténeti munkában is megállná a helyét. Mindezt pedig már magyar nyelven, magyaros ütemhangsúlyos verseléssel énekli meg.

Legnépszerűbb művei az Egy falusi nótáriusnak budai utazása, melyet önnön maga abban esett viszontagságaival együtt az elaludt vérű magyar szivek felserkentésére és mulatságára e versekbe foglalt címmel 1790-ben megjelent, valamint a Rontó Pálnak egy Magyar lovas Köz-Katonának és gróf Benyovszki Móritznak életek, Földön, Tengereken álmélkodásra méltó Történettyeiknek, s véghez vitt Dolgaiknak le-írása, a mellyet Hazánk Dámáinak kedvekért Versekbe foglalt 1793-ban kiadott elbeszélő költeményei. Gvadányit bár nem sorolták a magyar nyelvű irodalom legkiválóbb képviselői közé, munkásságát számon tartották, és ha kritikával is, de az elismerést sem nélkülözve szóltak róla. Arany János például úgy jellemzi, hogy nem mondható ugyan nagy költőnek, de tudott „a képzelet világából oly alakot idézni elő, mely a nép minden osztályában ismerőssé válva, mintegy az élők, a járókelők közé vegyül, idő folytán a nemzeti monda hagyományos alakjaihoz csatlakozik”, sőt dicséri szemléletes leírásait is. Petőfi Sándor pedig versben emlékezett meg róla A régi jó Gvadányi címmel.

Fotó: Egy falusi nótáriusnak budai utazása… című művének 1790-es címlapja (forrás: Wikipédia)

Gvadányi Józsefet sokszor érte az a vád, hogy feltétel nélkül szolgálja a Habsburg birodalmi érdekeket, és hazafias érzései mindössze abban merülnek ki, hogy a nemzeti viselet mellett kardoskodik. Gvadányi azonban mindig kritikával szemlélte a Habsburgok birodalmi törekvéseit, maga is megkönnyebbült, amikor II. József halálával számos reformtörekvése az uralkodóval együtt a sírba szállt, és nemcsak az idegen viseletet korholta, hanem kiállt a magyar hagyományok és – mint művei bizonyítják – a magyar nyelv használata mellett is. Bár lojalitása az uralkodó dinasztia iránt megkérdőjelezhetetlen, amire természetesen a katonai szolgálat is kötelezte, de a költő-generális nézeteit a nemzeti-aulikus szemlélet jellemezte. A 18. században a Habsburgok vezetésével látta biztosítottnak Magyarország fennmaradását és fejlődését, de a nemzeti érdekeket mindig a birodalmi törekvések elé helyezte, addig tudott azonosulni a bécsi udvar intézkedéseivel, amíg az a magyar hagyományokat nem sértette.

A szerző Tóth Sándor Máté, a Magyarságkutató Intézet Klasszika-filológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet oldalán olvasható el.