Termékeny szakmai szimbiózis

„Optimális esetben ma már akár egymillió éves biológiai maradványból is kivonhatunk értékelhető DNS-t” – mondta el Szécsényi-Nagy Anna, az Eötvös Loránd Kutatóhálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Archeogenomikai Intézet vezetője. A biológus és régész végzettségű kutató azt vallja, hogy a kutatónőket tisztán a szakmai érdemeik alapján kellene megítélni.

Fotó: Andras Eberling

– Az életrajzában olvastam, hogy kamaszkora óta lenyűgözi az archeogenomika. A kilencvenes évek második felében már beszélhettünk erről a tudományágról?
– A régészet hatéves koromban érintett meg, amikor a szüleimmel végigutaztuk Görögországot. Orvoscsaládban nőttem fel, a biológia szeretetét talán biológia–kémia szakos tanár nagymamám adta át. A kutatói pálya iránti tiszteletet a családunk történeté­ben gyökeredzett. Tizenhárom éves koromtól dolgoztam nyaranta ásatásokon – többnyire cserepeket mostam a Budapesti Történeti Múzeum feltárásain. 17 évesen, azaz 2001-ben éppen egy Magyar Nemzet-cikkben olvastam, hogy a technika fejlődésének köszönhetően hamarosan akár a Nean­der-völgyi ember DNS-e is meghatározhatóvá válik. Abban az évben tették közzé az emberi genom első olvasatát. A biológia, a genetika és a régészet bennem a ma egyre közismertebb archeogenetika tudományává állt össze, ugyanakkor ez még igencsak gyerekcipőben járt.

– Az ELTE-n szinte egy időben két alapszakot végzett, a biológusi mellett régészetre is járt. Ezek egyike is embert próbáló. Hogyan bírta a kettős terhelést?
– A kettőt egyszerre gondoltam elkezdeni, de választanom kellett. A bio­lógus szakkal kezdtem, majd egy év csúszással felvettek régészhallgatónak. A felvételire készülve megragadott Magyarország leletgazdagsága az őskori és a népvándorlás kori emlékekből. Ezt a két korszakot választottam szakirányként, mert éreztem, hogy a genetikának ezen időszakok kutatásában hatalmas szerepe lehet. Tanulmányaim során végig érdekelt, hogy a különböző kultúrák mennyire voltak zártak, milyen kapcsolatrendszerük volt, a tanáraim sok nyitott kérdést hagytak. Mit jelent, hogy leegyszerűsítve az egyik faluban kizárólag hullámvonalas edényeket találtunk, a szomszédban ellenben csak egy-két ilyen darab került elő? Csupán véletlenről van szó vagy más áll a háttérben?

– Tudatosan készült a kutatói pályára?
– Az egyértelmű volt, hogy PhD-fokozatot kell szereznem. Az egyetem után egy német kutatóösztöndíjjal Mainz­ba kerültem. Az ottani professzorom, Kurt W. Alt a PhD-végzésem után is mentorált, bemutatott Ausztráliában dolgozó kollégáknak és a Harvard Orvosi Egyetem egyik professzorának is. Neki köszönhetően több külföldi tanulmányútra mehettem, ahol új ismeretségeket kötöttem.

– Mégis, mire jó az archeogenomika?
– Ez a tudományág az egykor élt élőlények biológiai maradványaival foglalkozik. Ezek lehetnek állatok, növények, gombák és baktériumok is, amelyeknek az örökítőanyagát, azaz DNS-ét vizsgáljuk. Optimális esetben ma már akár egymillió éves maradványból is kivonhatunk értékelhető DNS-t, de előfordul, hogy néhány száz éves csontból sem tudunk mintát venni. A földben heverő minta DNS-e folyamatosan töredezik. Minél apróbbak ezek a szakaszok, annál nehezebb előállítani az eredeti genomot. A kinyert DNS-t informatikai módszerekkel elemezzük és egyéni rokonsági, illetve csoportszintű genetikai kapcsolatokat keresünk. Eredetre, vándorlásra, szétválásokra és keveredésekre tudunk következtetni amellett, hogy nagyobb távlatokban evolúciót és szelekciót is vizsgálhatunk.

– Mire nem alkalmas ez a tudományág?
– Csak olyan információkat adhat, amelyeknek a genetikai nyomai kimutathatók a mintából. Nem alkalmas arra, hogy az adott személy esetében megállapítsuk, szenvedett-e olyan betegségben, aminek nincsen genetikai nyoma. A legtöbb kór ugyanis nem hagy nyomot a humán DNS-ben. Arra sem tudunk válaszolni – pedig ez a kérdés az utóbbi időben gyakorta felmerül –, hogy az illető milyen nyelven beszélt.

– Sorra jelennek meg publikációi a világ legtekintélyesebb tudományos folyóirataiban. Két példa: egy nagyszabású, nemzetközi archeogenomikai programban Európa bronz- és vaskori népesedési folyamatait elemezték. Idén áprilisban arról írtak, hogy az avarok néhány év alatt több mint ötezer kilométert tettek meg Mongóliától a Kaukázusig, majd további tíz év múlva a mai Magyarország területén telepedtek le. Ez a migráció az emberiség történetének egyik leggyorsabb, nagy távolságú vándorlása, amely az ősi DNS-nek köszönhetően most rekonstruálhatóvá vált – jelent meg a Cell szaklapban. Lenyűgöző egy ilyen fiatal kutatótól.
– A külső szemlélőnek valóban lehengerlő lehet, de fontos hozzátenni, hogy a világ legjobb lapjaiban megjelent publikációk csapatmunkák. Azaz egy-egy nagy kutatócsoport tagjaként dolgoztam. Én azokra az eredményeim­re vagyok igazán büszke, amelyeknél én vagyok az első szerző vagy a témavezető. A társszerzős cikkek közül több a harvardi kapcsolataimnak köszönhető. Elismerem, vékony a mezsgye, ami mindkét félnek gyümölcsöző, s egyik sem érzi, hogy a másik kihasználja őt. Velük a termékeny szimbiózist élem meg már 2015 óta.

– Tavaly ősszel számos archeológussal és genetikussal közösen felhívást tettek közzé a Nature-ben, hogy a szakma etikusan bánjon a kollégákkal, a régészeti leletekkel, lelőhelyekkel. Erre miért volt szükség?
– Folyamatos verseny folyik a mintákért, hogy ki közöl le előbb egy eredményt adott időszakból vagy területről. Ez a verseny olykor etikátlan megoldáshoz vezet. Törvények hiányát, hiá­nyosságait kijátszva jutottak egyesek például mintákhoz az észak-amerikai indiánok temetőiből. Az iránymutatással a szakma tisztábbá válását szeretnénk elérni. Olyan etikai útmutatást fogalmaztunk meg, amely világszerte érvényesíthető az emberi maradványokon végzett DNS-vizsgálatokra.

– A genetikai módszerek terén elképesztő a fejlődés. Hogyan csapódik le ez az archeogenomikában?
– Volt egy módszer – a mitokondriális DNS kutatása –, amellyel 2015-ben még egy nagyszerű cikket publikáltam, két évvel később viszont ezt már nem fogadták volna el ugyanott, mert az eljárás 2017-re meghaladottá vált. Aki nem tartja a kapcsolatot az élvonallal, menthetetlenül lemarad.

– Az intézet is vizsgálja a tihanyi királykriptából előkerült csontmaradványokat, amelyek vélhetően I. András királyéi lehetnek. Mit lehet ezekből megállapítani?
– Minden a minta minőségétől függ. Ha sikerül kinyerni teljes emberi genomszinten információt vagy legalább az apai vonalat meghatározni, akkor az összevethetővé válik a III. Béla királynak tulajdonított maradványokkal – az ő csontjaiból sikerült ugyanis teljes genomot kinyerni a jénai kutatócsoport vezetésével. Ma már egyébként távoli rokonok, sokadik leszármazottak közötti kapcsolat is igazolható teljes genomszinten, ami bizakodásra ad okot.

– Évtizedek óta folyik a polémia, hogy miként segíthetnék a nők tudományos munkáját. Két gyermek édesanyjaként mi a tapasztalata?
– Szülési szabadságaim alatt is minden szabadidőmet arra fordítottam, hogy benne maradják a szakma vérkeringésé­ben. Ehhez végtelen türelem kellett a családomtól. Én ezt megkaptam, de gondolom, nem ez az általános. A természettudományokban is közel annyi nő szerez PhD-fokozatot, mint férfi, ennek ellenére a tudományos élet következő lépcsőfokát jelentő MTA doktora címet viselők többsége már férfi. Mérnök férjemtől rengeteg segítséget kapok, most például abban támogat, hogy miként legyek jó vezető.

– Németországban kvótarendszer működik arra, hogy bizonyos posztok hány százalékát kell nőknek betöltenie. Nálunk is ezt kellene bevezetni?
– Nem ez a megoldás. Olykor azt érzem, hogy egy-két konferenciára talán azért hívnak meg, mert hiányoznak a nők az előadók között. Ezt megalázónak tartom, mint ahogy azt is, amikor svájci ösztöndíjra jelentkezve azért utasítottak el – a kritériumoknak tökéletesen megfeleltem –, mert ők férfit vártak. A kutatókat pusztán a szakmai teljesítményük alapján kellene megítélni, gyerekek után korkedvezményt adva a nőknek, illetve támogatva a rugalmas munkavégzést.

– Az ELKH egyik intézetét vezeti. Azért, mert nő?
– A Bölcsészettudományi Kutatóközpontban ez nem volt szempont, a szakmai alkalmasság döntött. Eddig mind a hét intézetet férfi vezette a kutatóközpontban, most már ketten vagyunk nők a kilencből (két új intézet alakult tavaly). Női vezetőként emberközpontú szemléletünk, szociális érzékenységünk és a különböző nézőpontokat figyelembe vevő együttműködésre való készségünk előnyös lehet a vezetésben, az igazgatótanácsi környezetben. Egyébként attól, hogy valaki kiemelkedő kutató, nem biztos, hogy vezetésre is alkalmas. A ranglétrán haladva a hallgatók témavezetése és a csoportvezetés során sokat fejlődünk, mégis a tudományban is tudatosan képezni kellene a vezetőket, ahogy a nagyvállalatoknál teszik.

– Jut ideje másra is, mint a tudományra?
– Alig. A hallgatóim támogatása, az intézet vezetése és a szükséges folyamatos tanulás miatt nem nagyon van szabadidőm. Ha a gyerekek mellett mégis marad néhány órám, azt kertészkedésre fordítom.

– Milyen intézetet szeretne látni?
– Jelenleg 22 fővel inkább úgy kell minket elképzelni, mint egy nagyobb munkacsoportot. A rengeteg téma és lehetőség a létszámbővülést feltételezi. Az informatikai vonalon például további fejlődésre van szükség. Hatalmas szakmai lehetőséget látok az intézetben, ha sikerül tehetséges fiatalokat képeznünk és megtartanunk. Az archeogenetika számos ágát művelhetnénk akkor, nyitva az emberek múltja mellett az állatok és a kórokozók története felé.

Borítókép: Szécsényi-Nagy Anna (Fotó: Éberling András)

Névjegy: Szécsényi-Nagy Anna 1984-ben Budapesten született. Az ELTE Természettudományi Karán biológus- (2007) és régész- (2009) diplomát szerzett. 2015-ben a mainzi Johannes Gutenberg Egyetemen (Németország) kapott PhD-fokozatot. 2014-től dolgozik a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban, ahol 2021-től az Archeogenomikai Intézetet vezeti. Két gyermek édesanyja.